Hobbitörténész

A magyar középkor története számos történész érdeklődését váltotta ki a múlt században. A korszak talán egyik legkiválóbb ismerője Kubinyi András. Rá az Eötvös Collegiumi tanulmányai során olyan híres történészek voltak hatással, mint például Kosáry Domokos.[1] Hosszú és termékeny pályafutása során rengeteg, a középkorral kapcsolatos művet, cikket alkotott meg. Részt vett az ELTE által használt magyar középkoros tankönyv elkészítésében is. A középkoron belül szűkebben a Mátyás-korabeli pénztörténettel, a városok fejlődésével, társadalmi kérdésekkel és a hétköznapi élettel foglalkozott.[2]

Azon cikke, melyről az alábbi rövid recenzió íródott, 2001-ben született, és a Századok című folyóirat 2001.évi évfolyamának második számának hasábjain jelent meg.[3]
A magyar középkorral kapcsolatos tanulmány a történelmi vizsgálódás peremterületéhez tartozó, korabeli jogi procedúrát követi végig korabeli források bőséges felhasználásával. Ennek bemutatására Ernuszt Zsigmond pécsi püspök halálát követő, hosszasan elnyúló örökösödési per kínál tökéletes lehetőséget. [4]

Kubinyi cikke főbb kérdéseit tekintve két részre osztható, véleményem szerint érdekes elrendezésben. Először ugyanis a per konkrét fejleményeit tárja az olvasó elé, korabeli feljelentési, bírósági iratokra, illetve a per résztvevőinek magánlevelezéseire hagyatkozva.[5] Így megtudjuk, hogy az ügy közel egy évvel a püspök halálát követően, 1506-ban került jogi útra, mikor is az elhunyt püspök testvére, Ernuszt János ügyvédje által keresetet nyújtott be, melyben Gyulai János pécsi várnagyot, Szerecsen Lajost és Cupi Albert pécsi kanonokot vádolta testvére összes ingó és ingatlan vagyonának elsikkasztásával. Az ügy csupán két esztendővel később bukkan fel újra a levéltári források alapján. Ekkor Ernuszt János Bakócz Tamás esztergomi érsekhez fordult ügyének intézése érdekében. A perben az 1512-es esztendő hoz új fejleményeket, mikor Cupi Albert, időközben elhunyt egyik alperes végrendeletében 7000 forintot hagy Ernuszt Jánosra. Ez a dokumentum kulcsfontosságú a kérdésben, hiszen a viszonylag alacsony rangú kanonok ekkora vagyonnal tulajdonképpen beismeri a sikkasztás tényét. Így egy évvel később, Werbőczy közreműködésével egy tervezet készül el, amely közel hatvanezer forint átadására szólítja fel Gyulai Jánost.

Itt Kubinyi András egy érdekes felvetést ékel a per lefolyásának ismertetésébe. Miért állt vajon érdekében Werbőczy Istvánnak, a nagy jogtudósnak belefolyni egy örökösödési perbe? A szerző szerint egyértelműen kijelenthető, hogy Werbőczyt nem az igazságérzete vezette mikor segítséget nyújtott, sokkal inkább politikai érdekei. Feltehetőleg a király kincstárát igyekezett gyarapítani a hajdani püspök vagyonával, ezzel pozícionálva magát az udvarban.

A per nem sokkal ezután az országgyűlés elé került. Az 1514.évi rákosi országgyűlésen az alperesek panasszal éltek, mert a királyi tanács nem volt hajlandó elfogadni az állítólagosan elsikkasztott vagyonukról készült számadást. Ez Kubinyi szerint újabb bizonyíték, hogy a korona is igényt tartott az egykori püspök hatalmas vagyonára. Ezek után nem meglepő, hogy az 1516.évi országgyűlésen a pert áthelyezték a király személyes jelenlétével működő bírósági fórumra, melyet a gyakorlatban Werbőczy irányított, mint személynök. Érdekes fordulatot hozott az 1517-es év szeptembere. Ekkor ugyanis Werbőczy váratlanul, korábbi manővereivel homlokegyenest ellenkező oklevelet adott ki, melyben kijelentette, hogy a király egyéb teendői miatt sem most sem később nem tud foglalkozni a perrel, ezért „kénytelen” a per további menetét a Bakócz Tamás bíboros irányította egyházi bíróságra bízni. Ez Kubinyi véleménye szerint egyértelmű jele annak, hogy a királyi kúriában kiegyensúlyozott erőviszonyok álltak fenn a hajdani püspök testvérét, illetve az alpereseket támogató erők között.

A bíboros bírósága Chesius András irányításával látott neki a per további lebonyolításához. Az alperesek minden kifogási kérelmét visszadobta, akik emiatt a pápához voltak kénytelenek fellebbezni, számukra kedvező fordulatot azonban nem értek el. Az ügy lebonyolításával megbízott Chesius végül elmarasztaló ítéletet hozott az alperesekre vonatkozóan, ugyanis ítéletében egyértelműen bizonyítottnak találta a sikkasztás tényét. A gyilkosságra vonatkozóan azonban csak a hallomásokra hivatkozik, nem tesz egyértelmű kijelentést. Az ügy azonban továbbra sem zárult le, de a fellebbezés ezúttal a felperes részéről érkezett szintén a pápai kúria irányába. Ernuszt ugyanis elégedetlen volt az ítéletben meghatározott „eltulajdonított javak” listájával, igencsak szűknek találta azt. A fellebbezés gyakorlati megvalósulására azonban nem került sor, mivel 1519. október 9-én II. Lajos a peres feleket maga elé rendelte személyes bíráskodás céljából. A felperes Ernuszt János azonban távolmaradt a királyi ítélőszéktől, többszöri erélyes felszólítás ellenére is. Időközben az alperesek is elhunytak így az ügy félbeszakadt. Utolsó említésére 1521-ben egy törvényben kerül sor, mint hivatkozási alap a hajdani püspökök vagyonának kérdéséről: A törvény értelmében a püspöki vagyon egy jelentős része a királyt illeti meg. Kubinyi szerint e törvény kidolgozásában Werbőczy ismét jelentős szerepet vállalt, mint rendi kincstartó.

A cikk második felében, a konkrét peranyag és ügymenet bemutatása után a szerző egy éles kanyarral visszatér a per résztvevőinek múltjához. Először a hajdani püspök és testvére családjáról olvashatunk érdekes információkat. [6] Így megtudjuk, hogy az egykori püspök apja, Ernuszt János zsidó származású kereskedő alapozta meg a későbbi vagyont, amely a per tárgyát képezi. Maga Ernuszt Zsigmond így jelentős vagyoni hátérrel válhatott a
Mátyás-korabeli Magyarország egyik legbefolyásosabb főpapjává. A családi felmenők részletesebb vizsgálatára, melyet Kubinyi rendkívül alaposan elvégzett, ezúttal nem térek ki. Egy, az ügy tekintetében érdekes összefüggést azonban taglal a szerző abban a kérdésben, hogy vajon édestestvérek voltak-e az Ernuszt-fivérek. Az oklevelek körültekintő áttanulmányozását követően arra a következtetésre jut, hogy Ernuszt Zsigmond és ifj. Ernuszt János csak féltestvérek voltak. Viszont rögtön ki is jelenti, hogy a hagyatékot illetően ez jelentéktelen, hiszen az apjuk volt közös.

Az elsőszámú alperes Gyulai János, az Ernuszt családdal ellentétben nem meggazdagodott városi rétegből származott, hanem az egyik tekintélyes nemesi család, a Győr nemzetség sarja volt. A Szerecsen-klán eredete jóval hasonlatosabb a felpereséhez, ugyanis szintén polgári családból váltak nemesi famíliává. [7]

Kubinyi András a tanulmány végén megindokolja, miért tartotta fontosnak a hagyatéki eljárás peres feleinek felmenőinek bemutatását.[8] Azt írja ugyanis, hogy rávilágít olyan országos szinten végbemenő folyamatokra, mint például a gazdag polgárok bekerülése a nemesi életbe, vagy éppen a nemesek között létrejövő vagyoni szakadékokra. Megpróbálja átvenni a hosszadalmas per döntőbírójának a szerepét, mikor megpróbálja a perrel kapcsolatos tapasztalatai alapján kideríteni a tényleges történéseket. Így fejti ki azon álláspontját, mely szerint valóban történt sikkasztás, hiszen egyértelmű az alperesek hirtelen fellépő vagyoni gyarapodása, és a gyilkosság sem zárható ki száz százalékos bizonyossággal, ugyanakkor szerinte a meghatározott, elsikkasztott vagyon 1.300.000 forintos értéke sem reális. Felteszi a kérdést, vajon kinek állt érdekében a per vakvágányra vezetése. Itt felhozza újból az elhunyt püspök utódjának esetleg szerepét az ügy elkendőzésében, sőt magában az ügyben is. Összegzi Werbőczy szerepét is, aki úgymond két szék között tornázott az egész ügy során. Segíteni akart ugyanis a hozzá több szállal is kötődő alpereseken, de ugyanakkor a királyi korona bevételeit is gyarapítani akarta. Ezért adhatott ki Kubinyi szerint egymással teljesen ellentmondásos intézkedéseket, okleveleket. Végezetül megismétli azokat a társadalmi vetületeket az üggyel kapcsolatban, amelyeket korábban már említettem. Így kiemelkedő fontosságú tényezőkké válik a korabeli polgárság egy vagyonos rétegének bekapcsolódása az arisztokráciába, többek között nemesi címek vásárlásával vagy beházasodással, a familiárisok működése és egyéb momentumok.

Összefoglalva, a tanulmány egy rendkívül alapos és körültekintő szakmaisággal elkészített munka, amely egyfajta hiánypótló feladatot is végez. Hiszen az ügymenet precíz végigkövetése által bepillanthatunk a korabeli magyar joggyakorlat menetébe, esetleges visszásságaiba is. A szerző, Kubinyi András, mint a középkor ismert és elismert szakértője nem megy el azok mellett az apró részletek, tanulságok és következtetések mellett sem, ami esetleg a laikus olvasó számára fel sem tűnne. Így világít rá olyan folyamatokra, melyek a vizsgált időszakban kezdenek csupán kibontakozni, és nyilvánvaló jeleit csak később lehet
feketén-fehéren kimutatni. Tehát mindenképpen egy fontos cikk született Kubinyi András tollából a késő középkori magyar jogi életről.

Szekeres Gábor

2012. november.

A peloponnészoszi háború története az ókori görög világ talán egyik legnagyobb belső konfliktusának története. Az eseménytörténet rendkívül feldolgozott, és valamilyen szinten a köztudatban is él, ha nem is teljes egészében. A háború története nagyon szerteágazó. Jelen dolgozatban az athéni nagyhatalom (és szövetségi rendszerének, a déloszi szövetségnek) imperializmusát kívánom megvizsgálni a méloszi dialógus tükrében.

A peloponnészoszi háború történetével foglalkozó kutató számára a legelső forrás, amivel szembe találkozik a vizsgálódás során, az Thuküdidész Peloponnészoszi háború című műve. Thuküdidész életéről a legtöbb forrás, ami rendelkezésünkre áll, a már fentebb említett saját műve. Athéni állampolgárként maga is részese volt a háború kirobbanásának: Kr. e 422-ben Spárta elfoglalta Amphipolisz városát, melynek a sztratégosza ekkor Thuküdidész volt. A vereség miatt azonban száműzték őt, ekkor fogott neki a háború történetének megörökítéséhez. Művének első fejezeteiből tudjuk, hogy a háború eseményeit nem utólagosan vetette papírra, hanem már a konfliktus kirobbanásától kezdődően, szinte napi rendszerességgel követte az eseményeket, hogy majd a későbbiekben megírhassa az utókor számára. Maga a mű összesen 8 könyvből áll, de ezt a beosztást nem maga Thuküdidész, hanem az utókor hagyományozta rá. A dolgozat témáját adó méloszi dialógus az
V. könyv 85-116. alatt található.[1]

 A tizenöt éve tartó peloponnészoszi háború szembefordította egymással a görög poliszokat. Az Athén vezette déloszi szövetség állt szemben a Spárta irányításával működő peloponnészoszi szövetséggel. Mindkét tömörülés jelentős katonai és politikai erővel bírt, bár ennek az erőnek a jellege jelentősen eltért egymástól. A szövetségek azonban próbálták kiterjeszteni hatalmukat. Ennek a folyamatnak egyik momentuma a méloszi követjárás is. Az athéniak Kr. e. 416-ban körbevették hajóikkal a spártai érdekszférába tartozó, de ekkor még semleges Mélosz szigetét, és követekkel a sziget tanácsa elé járultak. A dialógus elején felmerül az a kérdés, hogy az athéniak miért nem a sziget teljes lakossága előtt beszélnek. Athéni szempont szerint azért csak a tanáccsal történik a tárgyalás, mert a méloszi polgárok azonnal felismernék az athéni érvek „jogosságát és igazságát”, és ezt a spártaiakhoz hű vezetőréteg nem akarja felismerni és elfogadni:

„Miután nem szólhatunk az egész néphez, nyilván azért,
hogy a tömeget egyetlen összefüggő beszédben előadott s
az első hallásra is meggyőzőnek és megcáfolhatatlannak
ható érveinkkel meg ne zavarjuk…”[2]

A követek tehát végül a méloszi tanács előtt jelentek meg, és azonnal nekiláttak politikai akaratuk felvázolásának. A tárgyalás körülményeinek feltételei is tükrözik a később egyértelműen kibontakozó és megmutatkozó athéni hegemóniát.

Az athéniak azonnal nekiláttak a mélosziak győzködésének. Beszédükben többfajta szónoki módszert felhasználtak, hogy maguk mellé állítsák a sziget lakóit. Látva, hogy a hízelgő hangsúly nem fog célra vezetni, azonnal fenyegető stílusra váltottak. Felvázolták a mélosziak számára, hogy az erőviszonyok vonatkozásában nincs értelme méltányosságot és igazságosságot elvárni: Mélosz vagy elfogadja az Athén által diktált feltételeket, vagy visszautasítja azokat, de a tárgyalások lényegi része csakis az athéniak érdekétől függ. Mélosz hiába próbálja bizonyítani, hogy hajlandó partnerként viselkedni egy esetleges kompromisszum reményében, de be kell látniuk, hogy az athéniak a behódolás vagy a háború lehetőségein kívül más választást nem hagytak a számukra. Athén egyébként sem tehetné meg, hogy tárgyalási és beleszólási lehetőséget biztosítson egy elvileg semleges, de mégis spártai érdekszférába tartozó szigetnek. Ezzel ugyanis saját szövetségi rendszerén belüli belső ellenzéknek is jogalapot, és ezzel együtt támadási felületet is adna. Ezért Athén kénytelen betölteni a cinikus nagyhatalom szerepét. Azzal, hogy a mélosziaknak csupán két lehetőséget hagynak, tulajdonképpen a saját politikai-hatalmi mozgásterük szűkülését bizonyítják.  
A dialógus további menetét ezután a konkrét fenyegetések követik. Az athéniak Mélosz számára a végső pusztulás vízióját festik le abban az esetben, ha nem hajlandók elfogadni az feltételeket és egyezségre jutni. Itt már a konkrét hadicselekmények leírása is következik, amik abban az esetben történnek meg, ha Mélosz ellenállásba kezd. Többek között például a tengeri ütközetek jövőképe. Athén, mint erős tengeri hatalom, kiemelten hangsúlyozta a tengeri fölényét. Mélosz ezzel szemben csak az elszánt és kitartó, olyakor-olykor magányos ellenállás példájával tudott „védekezni”. A mélosziakat azonban nem rettentette meg az athéni zsarolás, és évszázados függetlenségükre hivatkozva elutasították a nagyhatalom diktátumát. Ezután továbbra is Thuküdidész történetéből merítve tudjuk, hogy Athén beváltotta fenyegetését, és valóban megostromolta a szigetet. A mélosziak, ígéretükhöz híven az ellenállást választották, és bár végül elbuktak, hősiesen helyt álltak a harcokban, melynek során saját földjüket védték egy idegen hatalommal szemben.

Az előző fejezet zárógondolata ennek a fejezetnek a bevezetése is lehetne. A méloszi dialógus nem csupán egy történeti forrás a sok közül, hanem napjaink politikatudományának egy fontos, és sokat feszegetett tárgyköre. A hagyományos értelmezések szerint a méloszi dialógus tökéletes példája az egymással ellentétben álló, elnyomó és elnyomott hatalom viszonyának.  Sok politikatudománnyal foglalkozó kutató szerint a legelső megnyilvánulása volt a hideg, számító imperializmusnak. Ugyanis itt, a korábbi, főleg keleti despotikus birodalmakkal ellentétben sem vallási, sem egyéb ideológia nem játszott szerepet, csak is a hatalom és befolyás növelése. Ez volt az az ok, ami Athént arra késztette, hogy az arrogáns nagyhatalom szerepében tűnjön fel. Mint már korábban említettem, más választásuk nem is lett volna, mert saját érdekeiket csak így tudták hatásosan érvényre juttatni. A hagyományos értelmezés Athént tartja az elnyomó hatalomnak, amely minden eszköz segítségével a kisebb és egyértelműen gyengébbre kívánja erőszakolni befolyását. Ennek a megközelítésnek természetesen alapja lehet a dialógus viszonylagos negatív Athén-képe, illetve a marxista történetírás osztályharcos szemléletének a rögzülése a köztudatban. Vannak ugyanakkor ellentétes vélemények is, amelyek teljesen másban látják az athéni imperializmus okait.

A. B. Bosworth neves, főleg Nagy Sándorral és az ókori Görögországgal foglalkozó kutató cikkében[3] a méloszi dialógus humanitárius oldalát vizsgálja. Ez a merőben formabontó hozzáállás azt feltételezi, hogy az athéni terjeszkedés célja nem az öncélú hatalomvágy, mint ahogy Thuküdidész sugallja, hanem sokkal inkább a kis szigetek lakóinak demokratizálása és a gazdasági fellendülés biztosítása. Érdekes párhuzamba állítható ez a megközelítés napjaink demokráciát hirdető imperializmusaival. Bosworth szerint az athéniak azért küldtek követeket az azonnali támadás ellen, hogy megkíméljék az ártatlan mélosziakat a vérengzéstől. Véleményem szerint ez az álláspont nem tartható teljes bizonyossággal. Ha ennél a pontnál ragadjuk meg a kérdést, érdemesebb inkább azon elgondolkodni, hogy Athén számára miért lett volna előnyösebb tárgyalás útján megszerezni a sziget feletti fennhatóságot. Egyrészt a tizenöt éve tartó háború kimerítette az amúgy is több fronton harcoló Athént, másrészt a déloszi szövetség egyben tartása is egyre kevésbé tűnt békésen megoldhatónak. Mindezek mellett az az egyszerű ok is felmerül, hogy Athén nem kívánt próbálkozás nélkül nekiállni egy várhatóan nagy veszteségekkel járó ostromnak. Bosworth másik felvetése az a tézis, hogy Athén meg kívánta szabadítani a mélosziakat a Spártához hű irányító elittől. A dialógus bevezetésében találhatunk finom utalást arra, hogy a méloszi nép nem feltétlenül osztotta a vezető tanács véleményét, és talán hajlandó lett volna meghajolni Athén akarata előtt. Hogy ez vajon csak az athéniak túlzó és önmagukat erősítő megjegyzése volt-e, vagy egy esetleges méloszi belpolitikai feszültség, nem egyértelmű. Minden esetre fenntartja annak a lehetőségét, hogy teljesen más megközelítésből is vizsgálat alá vegyék a dialógust.  

Összegezve a leírtakat megállapítható, hogy a dialógus nem csupán egy több mint két évezreddel ezelőtti konfliktus megörökítése, hanem egy mai napig aktuális kérdéseket feszegető politikatudományi tétel is. Nehéz „igazságot” tenni a vélemények és érdekek között, hiszen mindkét érvrendszer alátámasztható a nézőpontok megváltoztatásával. Az azonban bizonyosan kijelenthető, hogy számos vizsgálódás tárgyát fogja még képezni a jövőben ez a történelmi forrás, és talán teljesen újfajta szempontokkal is gazdagodhat a kutatás a jövő során.

Szekeres Gábor

2012. május