Hobbitörténész

Kedves olvasók! Üdvözlöm Önöket a Hobbitörténész blogon! A blog elnevezése csalóka, ugyanis a blogban többnyire fiatal történészhallgatók munkáit olvashatják. Így nekünk az írás nem csupán hobbi, hanem feladat is egyben. Szemináriumi dolgozatok, diplomamunkák kerülnek majd ki az oldalra.

Friss topikok

Archívum

2014.01.08. 11:27 hobbitortenesz

Frank expanzió Nagy Károly uralkodása alatt

Nagy Károly az európai történelem egy olyan személye, akinek élete és munkássága a mai napig érezteti hatását Európa szerte. Az uralkodása alatt épült építmények – ha nem is eredeti formájukban ugyan – még ma is lenyűgöző látványt nyújtanak.  Sokak szerint őt tekinthetjük az európai egység megálmodójának.[1] Ennek a gondolatnak a legfőbb oka abban a tényben keresendő, hogy Nagy Károly birodalma hatalmas földrajzi területeket ölelt fel, és ezeken a szinte mérhetetlen nagyságú területeken számos nép és népcsoport élt. Károly birodalma tehát nem tekinthető nemzeti jellegű államszerveződésnek, sokkal inkább egy kezdetleges „európai uniónak”, melyben több nép él szerves egységben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a korszak sajátosságaiból adódóan ez a jelző mégsem alkalmazható teljes bizonyossággal Károly birodalmára. A 8-9. században elképzelhetetlen lett volna egy demokratikusan működő, népek közötti szövetség, hiszen a birodalmi struktúra expanzív eredetéből kifolyólag inkább a hódítások domináltak a frank külpolitikában. A hódítások pedig feltételezik az alá-fölérendeltség viszonyának meglétét. Ugyanakkor valóban létrejött egy olyan, egységes birodalmi rendszer, amely egyedülállónak tekinthető a kora középkori Európában, amely azonban nem volt képes a birodalomszervező uralkodó halála után, személyes felügyelete nélkül egységes és életképes maradni.

Jelen szemináriumi dolgozat témája annak vizsgálata, hogy a frank területi hódítások milyen módon mentek végbe, milyen eszközök segítségével integrálódtak a birodalom törzsterületeibe, illetve, hogy e területek integrációja milyen szintű és mennyire járt tartós eredménnyel. A vizsgálódás során elsősorban Einhard Nagy Károly élete című, korabeli műve volt a segítségemre, de emellett a dolgozatban több, a korabeli Károly-életrajzot kritikusan, más-más megközelítéssel feldolgozó kötet is felhasználásra került. A dolgozat szerkezeti felépítése az események kronológiai rendjét követi. Mivel azonban az egyes hadjáratok időben nagyobb egységeket ölelnek fel, és e hadjáratok esetenként párhuzamosan is zajlottak, ezért az alapvetően kronológiai sorrendet felülírja az egyes, jól elkülöníthető népek és népcsoportok szerinti kategorizálás.

Nagy Károly elődeinek hódításai

A Frank Királyság megalakulása után rohamos területi terjeszkedésnek indult.
Már a korai Meroving uralkodók uralkodására jellemző az expanzív külpolitika, mint például I. Chlodvig uralkodására,(uralkodott: 482-511) akinek vezetése alatt a frank törzsek rövid idő alatt egyesültek és azonnal területszerző hódításokba kezdtek. Erről az időszakról Tours-i Szent Gergely művéből értesülhetünk.[2] Ugyanez a tendencia jellemző a majordomusok soraiból kiemelkedő Karoling-dinasztia tagjaira is. A Károly előtti uralkodók, különösen a Merovingok hódításai nem kapcsolódnak e dolgozat témájához, de fontos kiemelni, hogy a Frank Birodalom expanzív törekvései már jóval Károly hatalomra kerülése előtt megjelentek.

Nagy Károly hatalomra kerülésének körülményei

Mielőtt rátérnénk a Károly által végrehajtott hódításokra, fontosnak tartom, hogy szó essen Károly hatalomra kerülésének körülményeiről. Károly édesapja, Pipin uralkodása alatt már megkezdte azokat a hadjáratokat, amik megalapozták Károly későbbi törekvéseit: hadjáratot indított a szászok ellen, hódoltatta Tasilo hercegségét, harcolt az arabokkal Septimania térségében, és leszámolt a birodalmon belüli belső ellenségeivel. (pl. Waifar)[3]

Pipin még halála előtt, frank szokás szerint[4]országát felosztotta két fia, Károly és Karlmann között. A területek felosztása azonban különbözött a Meroving uralkodók által korábban követett gyakorlattól, ugyanis nem őrződött meg az egybefüggő hercegségi területek (Austrasia, Neustrasia, Aquitania, Burgundia, Provence, Septimania és Allemannia) integritása. Ehelyett Pipin előrelátóan úgy határozta meg az örökösökre hagyandó területeket, hogy a két fivér egymásra legyen utalva a kormányzásban. Pipin halála után 
(768. szeptember 24.) a birodalom felosztására sor is került, és mindkét örökös királlyá koronázása megtörtént. A Pipin által kigondolt egység azonban nem maradt tartós, ugyanis a testvérek között erős viszály lépett fel. Ennek okát az aquitaniai Hunald herceg felkelése szolgáltatta, akivel szemben Karlmann nem volt hajlandó fellépni. A testvérek közötti rossz viszonyt tovább fokozta Karlmann közeledése Desiderius longobárd királyhoz. A feszült, már-már polgárháborúval fenyegető helyzet végül Karlmann váratlan halálával oldódott fel. Karlmann halálával Károly a Frank Birodalom egyedüli urává vált, és nekiláthatott ambiciózus tervei megvalósításának.

A longobárdok elleni hadjáratok

Nagy Károly első hódító hadjáratát a longobárdok itáliai királysága ellen vezette. Ebben egyrészt a Desiderius király vezette longobárdok és a frank udvar közötti viszony megromlása játszott szerepet, (Desiderius korábban, még Nagy Károly és testvére illetve társuralkodója, Karlmann közötti ellentétek során mindig utóbbit támogatta), másrészt I. Hadrianus (Adorján) pápa segítségkérése is. A longobárd királyság ugyanis a még Pipin által 756-ban létrehozott Pápai Állam területének rovására kezdett intenzív terjeszkedésbe. A pápa az ekkor egyetlen jelentős európai nagyhatalomhoz, Károly Frank Birodalmához fordult segítségért. 773 nyarán a frank csapatok átkeltek az Alpokon, majd a sikertelen békeajánlat után elfoglalták Verona városát. Ezután újabb békejavaslatot tett Desideriusnak, de ez az alku sem köttetett meg, így a frank csapatok nekiláttak a longobárd központ, Pávia ostromának. Az ostrom egészen 774 nyaráig elhúzódott. Ez alatt Károly látogatást tett Rómában a Szentatyánál, akinek jelentős gesztusértékű ígéreteket tett. Pávia városa végül elesett, Desiderius hatalma, és ezzel a független longobárd államiság megszűnt. Károly felvette a „longobárdok királya” címet, és az Észak-Itáliai területeket a birodalmához csatolta, a beneventói longobárd hercegséget pedig szoros függőségi helyzetbe hozta, évi adófizetésre kötelezte, de a herceget meghagyta trónján. Jelentős lélekszámú frank betelepülő érkezett Longobárdiába, akik a létrehozott grófságok működését felügyelték. Két évvel később, miközben a frank figyelem főképp már a szászok ellen irányult, több lázadás is kitört Károly uralma ellen, de ezeket sikeresen leverték. [5]  Összességében kijelenthető, hogy a longobárd Itália északi része volt az a meghódított terület, amelyet a leginkább sikerült integrálni a Frank Birodalomba. A déli területek függőségét sikerült ugyan elérni, de egyrészt a Pápai Állam önállóságának biztosítása, másrészt a Bizánci Birodalom szomszédsága miatt tényleges integrációra nem került sor.

Hadjárat a Hispániai-félszigeten

A Hispániai-félsziget területére indított frank hadjárat apropóját a félszigetet uraló arab emírségek belső ellentéte jelentette. 777-ben a paderborni gyűlésen a cordóbai emír centralizációs politikájával elégedetlen arab főurak Károlyhoz fordultak segítségül. Kapva a kínálkozó lehetőségen, Nagy Károly azonnal sereget indított a Pireneusokon túlra. [6] A frank sereg rövidesen elfoglalta a baszkok által lakott Pamplona városát, majd tovább haladtak Zaragoza felé. Zaragoza ostrománál azonban súlyos vereséget szenvedtek az araboktól, és visszavonulásra kényszerültek. A visszavonulás során a frank csapatok áthaladtak a Pireneusok szűk szorosain. Roncesvalles közelében, a baszkok megtámadták az elvonuló sereg utóvédét, és súlyos vereséget mértek a seregtestre. Összességében a veszteség nem volt olyan jelentős, mint azt a későbbi történetírók leírták, viszont a frank sereg vezetőinek jelentős része, többek között a legendából is ismert Roland ekkor vesztette életét.[7] Ezután néhány határvillongást leszámítva békésnek mondható időszak következett, melyet az arabok betörése szakított félbe. 795-ben Károly hadjáratot szervezett a Kelet-Pireneusok térségének elfoglalására. A sikeres hadjárat után a meghódított térség élére frank gróf került. 801-ben, erről a területről kiindulva került sor Barcelona majdnem két éven át zajló, végül sikeres ostromára. [8] A sikeren felbuzdulva a frankok tovább folytatták a terjeszkedést, ami végül Navarre 806. évi bevételéhez, és az arab emír 810-es békekéréséhez vezetett. A béke megkötése után jött létre a Hispániai-félszigeten a hispániai őrgrófság, amely szorosan betagozódott a Frank Birodalom szervezetébe. [9]

A legkitartóbb ellenfél: Harc a szászok ellen

Einhard leírása szerint a szászok elleni hadjárat a „leghosszabb, legelkeseredettebb, legfáradtságosabb háborúja volt a frank népnek.”[10]Szerinte az egész konfliktus a szászok folyamatos portyázásai miatt robbant ki, és a frankok mintegy „megelőző önvédelmi csapásként” indítottak hadjáratot ellenük. Természetesen Einhard elfogultsága egyértelmű a kérdésben. A frankok 772-ben indítottak átfogó támadást a szász területek ellen. A gyorsan előretörő és jelentős területeket elfoglaló sereget keresztény hittérítők követték. A longobárd hadjáratokkal egy időben a szászok többször is fellázadtak a frank helyőrségek és katolikus térítők ellen, ezért Károly 774-ben, a longobárdokkal való leszámolás után kénytelen volt újabb támadást indítani. A szász vezető réteg a súlyos vereség után hűségesküt tett Károlynak, de Widukind vezetésével szívós ellenállás alakult ki. 782-ben, visszaverve a szász ellenállók támadását, Károly Lippespringbe hivatta a szász előkelőket, akiket hűségesküjük megerősítésére kényszeríttet, és létrehozta a frank őrgrófságokat, melyek élére hozzá hű szász származású előkelőket ültetett. Ez a lépés egyrészt segítette a szász területek közigazgatási integrálását a birodalomba, másrészt stabil hátteret biztosított a hittérítők munkájához. Az ellenállás azonban nem szűnt meg egészen 785-ig. Ekkor ugyanis Károly, belátva korábbi taktikájának kudarcát, békés úton próbált egyezkedni a maradék szász ellenállással. Widukinddal Károlyhoz hű szász követek közvetítésével sikerült megegyezésre jutni. A szász ellenállás feje magára vette a kereszt jelét, és Károly hűbéresévé vált. A szász ellenállás gerince megtörött, és csak az avarok elleni frank hadjárat ideje alatt villantak fel újra a lázongás szikrái, de ezek többsége mind hamvába holt próbálkozások voltak csupán. 802-ben kiadásra került a szász szokásjogokat frank mintára összegyűjtő Lex Saxonum, ami biztosította a jogi hátteret a frank érdekeknek. Utolsó szempontként fontos kiemelni, hogy az ellenállás megtörésének egyik, a frankok által korábban nem használt eszköze volt a kitelepítés. Hatalmas szász néptömegeket telepítettek át a Birodalom más-más pontjaiba, megbontva ezzel az ellenállási gócpontokat. [11] A keresztény hitre való térítés is gyors ütemben haladt, olyannyira, hogy a szászok közül is számos, később hírhedtté vált hittérítő került ki. Elmondható tehát, hogy bár a Frank Birodalom a szászokkal küzdött a legtovább, végül a módszerek megváltoztatásával, és új módszerek alkalmazásával sikerült a szász földek nagyfokú betagozódását elérni.

Kis népek a birodalom északi határain: Frízek, bretonok

A frízek a Frank Birodalomtól északra elterülő Frízföld lakói, akiknek keresztény hitre térítése már a 7. században megkezdődött, többnyire ír és angol hittérítők közreműködésével. Ennek a ténynek ellenére a frízek sokáig ellenálltak a frankok erejének. Támogatták a szászok frank-ellenes törekvéseit, amiért Károly 785-ben, a szászok elleni bosszúhadjárat keretében a frízeket is uralma alá vonta. Károly, korábbi hódításaihoz hasonlóan, őrgrófságokat hozott létre, melyek élére frankokat, és hozzá hű fríz nemeseket állított. A régió a Birodalom szerves részévé vált, a jogi status quot a –szászoknál hasonló módon összegyűjtött és kiadott– Lex Frisionum rögzítette.

A bretonok a Frank Birodalom „csücskében”, a Bretagne-félszigeten éltek. A Meroving uralkodók már próbálkoztak a terület meghódításával, de a sorozatos kudarcok után felhagytak a terület megszerzésére törő kísérletükkel. Károly786-ban újra napirendre emelte a „breton-kérdést”, és hadjáratot indított a félsziget lakói ellen. A térség bekebelezése azonban nem járt sikerrel, csupán három őrgrófság kialakítására került sor, míg a breton törzsterületek népessége csupán hűségesküvel és évi adóval tartozott a frank uralkodónak.

A „keleti végeken”: Frankok a félnomád avarokkal szemben

A szászok legyőzése után a Frank Birodalom közvetlen szomszédságba került több félnomád és nomád néppel. Ezek közül a legjelentősebb, egyúttal a birodalom határaira legnagyobb veszélyt jelentő nép az avar volt. Einhard a Pannónia területén élő avarokat a hunokkal azonosítja.[12] Károly, hogy biztosítsa birodalmának keleti peremét, az egész királyságból csapatokat rendelt a térségbe. 791. augusztusában nagyméretű sereg intézett támadást az Avar Kaganátus határon elhelyezkedő erődítményei ellen, de néhány erősség elfoglalása után a frank sereg visszavonult. További próbálkozások voltak ez után is, de
795-ig jelentősebb esemény nem történt, csupán kisebb-nagyobb határvillongásoknak tekinthetjük ezeket. 795-ben azonban váratlan fordulat következett be. A kagánválasztás kapcsán belső ellentét alakult ki az avar vezetőréteg körében, minek következményeként Károly frank seregét segítségnyújtási kérelemmel behívták Pannónia területére. A frank uralkodó kapva-kapott a lehetőségen, és hatalmas sereggel indult a térségbe. Sikerült az avar kagánt hűségeskü megtételére kényszeríteni, ugyanakkor a belső ellenállás kialakulását nem sikerült megakadályozni. A frankoknak azonban újból kedvezett a hadiszerencse, hiszen az avarok a szintén türk eredetű bolgárok dél-délkelet felől érkező támadásainak következtében két tűz közé kerültek, és kénytelenek voltak a frank uralkodó védelme alá helyezkedni.[13]
A frank befolyási övezet határa így elérte a Duna vonalát, a Pannóniai Őrgrófság azonban csak jogilag jött létre, mivel a frank közigazgatást nem sikerült kialakítani.

Nagy Károly közel fél évszázados uralkodásának javarészét háborúskodással töltötte. Eltökélt szándéka volt, hogy Birodalmának határait a lehető legtovább terjessze, és hogy az általa kialakított frank közigazgatási modell alkalmazásával integrálja a meghódított területeket. Mint láthattuk, a frank sereg ütőképességével és a jól bevált stratégiák alkalmazásával többnyire sikeresnek mondhatjuk Károly hódító hadjáratait. Bár néhány esetben, főleg a pogány szászok és avarok legyőzésekor új kihívásokkal került szembe, de a több évtizedes kitartó küzdelem meghozta gyümölcseit. Károly birodalma halála után ugyan nem sokkal felbomlott, de az az egységes birodalmi struktúra, amit uralkodása alatt létrehozott, kitörölhetetlen része marad az európai történelemnek.

Szekeres Gábor

 

___________________________________________

[1] Bóka Éva: Az európai egységgondolat politikai eszmetörténete. 5. oldal
Http://www.ivan-herman.net/Eva/Textbooks_Articles/Tananyag.pdf.

Elérés ideje: 2012. május 2. 17: 45

[2] Tours-i Szent Gergely: Historia Francorum. http://www.fordham.edu/halsall/basis/gregory-hist.asp#book1 Elérés időpontja: 2012. május 2. 19: 25

[3] Papp, 25-26. o.

[4] Gállfy László: A Frank Birodalom felosztása

[5] Papp, 30-32. o.

[6] Epperlein, 19. o.

[7] Einhard, 54. o.

[8] Papp, 34. o.

[9] Epperlein, 21. o.

[10] Einhard, 49. o.

[11] Papp, 39. o.

[12] Einhard, 59. o.

[13] Papp, 47. o.

Felhasznált irodalom:

  • Einhard: Nagy Károly élete. Ford. Dékáni Kálmán, 1902
  • Sz. Jónás Ilona: A középkor nagy császárai. Bp.: Kossuth, 1993.
  • Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen: Csokonai, 1997.
  • Epperlein, Siegfried: Nagy Károly. Bp.: Gondolat, 1982.
  • McKitterick, Rosamond: Charlemagne, the formation of a European identity. 2008.
  • Riché, Pierre: The Carolingians, the family who forged Europe. 1993.
  • Gálffy László: A frank birodalom felosztása. In: Középkori egyetemes történelem.
  • Szerk.: Szántó Richárd. BK, 2006. 50-54.

Szólj hozzá!


2014.01.08. 09:11 hobbitortenesz

Marx szerint a Birodalom... Brit gyarmatosítás kommunista szemmel

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit válasszak ezen dolgozat témájául. Amikor, hogy segítsem saját döntésemet, rákerestem a Szabó Ervin Könyvtár katalógusában a brit kül-és gyarmatpolitika címszavára alig adott használható támpontot. A legtöbb könyvlistát azért találtam használhatatlannak, mert egyoldalúan csak kommunista, marxista történelemszemléletű munkákat ajánlott. Végül úgy döntöttem, hogy a dologból előnyt kovácsolok, így született meg ez az írás.

Nehéz jól írni a történelmet érintő marxista történelemszemléletről. Hiszen el kell különíteni a marxizmus különböző irányzatait (marxizmus-leninizmus, maoizmus, stb.), amire én most szinte kísérletet sem teszek. Emellett fontos azt is megjegyezni, hogy egy 1990 előtti történeti munka nem lesz automatikusan „igazi” kommunista szemléletű, hiszen nagyon sok a még a marxizmus egysíkú világszemléletét is egyszerűsítő „vulgármarxista” mű. Ennek ellenére azonban mégis kísérletet tehetünk a témáról alkotott marxista nézetek összefoglalására.  Alapvetően elmondhatjuk, hogy a marxista történelemszemlélet materialista és „osztályharcos”, megközelítése pedig ennek megfelelően leegyszerűsítő és közgazdasági. A történelmet osztályharcok történeteként fogja fel. Nem tulajdonít jelentőséget az eszméknek, hiszen úgy gondolja, hogy mivel úgyis „a lét határozza meg a tudatot”, így ezek mindig szükségszerűen csak a gazdasági és osztályhelyzet lecsapódásai. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a marxista szemlélet szerint mindig van egy elterjedt termelési mód (pl. feudalizmus),és a termelőeszközöket ez alapján birtokló uralkodó osztály (pl. földesurak) irányít, célja a fennálló helyzet változatlan megőrzése. Csakhogy a világtörténelem kötött pályán és szükségszerűen halad előre a kommunizmus felé. Így az uralkodó osztály hatalma idővel hanyatlani kezd, amikor a fennálló termelési  mód kezd elavulttá válni. Az uralkodó osztály alatt közvetlenül elhelyezkedő és erősödő osztály (pl. tőkések) ekkor forradalom segítségével magához ragadja a hatalmat, majd új gazdasági rendszer jön létre (pl. kapitalizmus). A marxizmus ennek megfelelően mindent a gazdasági érdekekkel, vagy szükségszerűséggel magyaráz. A gyarmatosítást is ebben a rendszerben helyezi el. A marxisták először is gyakran egyszerűen szörnyülködnek a gyarmatosításról beszélve, jelzőkkel aggatják tele ezen eseményeket[1]. Marx is többször használ hasonló hangulati elemeket, például „szörnyetegnek” nevezi Nagy-Britanniát. A gyarmatosítást a népességnövekedés hozza létre, hiszen, ha felesleg jön létre munkaerőből egy országban, akkor ezeket az embereket máshová kell elhelyezni.  Az államok a belső nyugtalanságot a gyarmatosításba helyezik[2].  Így jönnek létre a gyarmatok. Itt aztán ezek a telepesek elveszik a bennszülöttek földjeit, és mezőgazdasággal kezdenek el foglalkozni. Így a gyarmat az anyaország nyersanyaglelőhelyévé és ipari termékeinek vásárlójává válik. Ezzel kialakul a centrum-periféria hierarchikus rendszere[3]. A gyarmatok az eredeti felhalmozás terepei[4]. A gyarmatosításnak nemcsak következménye Marx szerint a kizsákmányolás, hanem bizonyos értelemben célja is. Hiszen az anyaországban már mindenütt tőkés termelés van, de  a gyarmatokon még létezik önálló termelés is. Ezt kell a tőkésnek szétzúznia, ezért cél a gyarmati lakosság elszegényítése[5].  Ennek egyik fő eszköze a föld elvétele. Ebben van részigazság, hiszen akár a brit gyarmatosítás történetét végignézve is találhatunk erre példákat. Elég csak Indiára, vagy az Egyiptom-Fokváros vasútvonal építkezése mentén élő parasztokra gondolnunk. Fontos még megjegyezni, hogy a Marx utáni, marxista-leninista politika és történetírás a gyarmatosítást a „tőkés országokra” redukálja. Szocialista ország nem lehet gyarmatosító. Egy írás szerint például a gyarmatosítás jogosan kelt  lelkiismeret furdalást  a portugál, angol, vagy német olvasóban. És ezen a ponton fontosnak tartja hozzátenni a német szóhoz a „nyugat” szót[6]. A német gyarmatosítók által elkövetett kegyetlenkedésekért tehát csak az NSZK polgárai felelősek, a szocialista fél mentesült a felelősség alól! A marxisták mindig fontosnak tartják megjegyezni, hogy egyrészt a gyarmatosítás nem leegyszerűsíthető fehérek és színesek ellentétére, hiszen, mint minden, ez is osztálykonfliktus. Másrészt pedig paradox módon elismerik a gyarmatosításnak a fejlődésben betöltött szerepét[7].

 A marxisták szerint nem lehet igazán semmilyen humanitárius hivatást, vagy eredményt tulajdonítani a gyarmatosításnak, hiszen a gyarmatosítás valójában igenis a priori a bennszülöttek kizsákmányolásáról szól, ennek bizonyítéka a rabszolgaság elterjedése[8].

A gyarmatosítás a munkást is „megmételyezi imperializmussal”, hiszen érdekeltté teszi a „gyarmati lakosság kizsákmányolásában”. Innentől nem a társadalom él -ahogy Sismondi mondta- a proletárból, hanem valamilyen szinten a proletár is valakiből él. Lenin úgy érzi, hogy az angol munkás már egyenesen árulásnak tartaná, ha a kommunista mozgalom kiállna gyarmatok mellett[9]. A cél tehát az, hogy egyesítsék a kizsákmányolás elleni harcban minden állam,  gyarmatok és a gyarmatosítók munkáságát is[10].  Márpedig a marxizmus szerint a gyarmatok és az anyaország munkásainak ugyanazok az érdekeik! Az imperialisták szerintük elnyomják saját lakóikat is, ezért a Világ 90%-a ellenérdekelt végső soron az imperializmusban, fel fog kelni, tehát az imperializmusnak buknia kell[11]. Lenin szerint nem igaz az opportunisták, revizionisták azon tétele, hogy a gyarmatosítás jó, mert hiszen sietteti a kapitalizmus fejlődését. Ő is egyetért Marxszal abban, hogy a kapitalizmus fejlődése jó a munkásságnak és a történelmi fejlődés része. Ám szerinte pont a gyarmatosítás elleni harc fejlesztené a kapitalizmust, mert emberségességre, technikai fejlesztésre kényszerítené[12]. Kautzkyval ellentétben nem mondja, hogy a szabad kereskedelem jó lenne, hiszen szerinte az már elvault a monopóliummal szemben. Helyette szocializmus kell, az a fejlődés következő állomása. Egyelőre azonban a monopolkapitalizmus szakaszában van a Világ, ami a világpolitikában is megmutatkozik: Anglia küzd Németországgal szemben a világuralomért[13]. Lenin szerint Anglia gyengébb, de nem azért, mert kevésbé nyitott, hanem egyszerűen azért, mert a német imperializmus frissebb[14]. azonban az igaz, hogy Nagy-Britanniában a nacionalizmus helyére az imperializmus lépett: a cél mindenki letiprása lett[15].  Ez azért van, mert a kapitalizmus monopol-szintjének ez az ideológia felel meg a legjobban. A kapitalizmus legfejlettebb foka Lenin szerint az imperializmus, és az ezt fokozó monopolkapitalizmus[16].

Nagy-Britannia már nem a hagyományos eszközökkel, hanem inkább gazdaságilag gyarmatosít ott, ahol egyre kevésbé éri meg politikailag, például Latin-Amerikában[17]. Arra pedig, hogy miért sikerülhetett a gyarmatosítás, a marxisták szintén saját, lineáris szemléletüknek megfelelő választ adnak.  A kultúrák nem egyenlők, de nincs is előre meghatározottan és megváltoztathatatlanul alacsonyabb rendűek, vagy magasabb rendűek. A kultúrák között vannak fejlettebb és elmaradottabb kultúrák. Egyenes vonalon fejlődnek, és vagy időben eljutnak a kapitalizmusig, vagy nem. Tehát a gyarmatosítás okának azt tekintik, hogy a harmadik világ államai lemaradtak a fejlődésben, még az őskori faluközösség, vagy a feudalizmus korában tartanak[18]. Marx emellett, egyfajta földrajzi determinizmussal közelít a dologhoz, miszerint a burjánzó őserdőben nem teremhet meg a kapitalizmus, csak a mérsékelt övben[19].

 Az 1860-as 80-es évek az angol gyarmatosítás virágkora volt[20]. És a monopolkapitalizmus kialakulása is ekkorára tehető, tehát Lenin szerint ez összefügg. Disraeli azt mondta még, hogy a gyarmatok malomkövek csak az angolok nyakán. Ekkor még nagyon sokan ellenezték a (további) gyarmatosítást. Cecil Rhodes és Joseph Chamberlain akarták már csak az imperialista politikát. Rhodes szerint, aki nem akar polgárháborút, annak imperialistának kell lennie[21]. Mert a brit árunak és tőkének gyarmat kell, és amennyiben ez megvan, akkor mindenki számára jobb lesz az élet a fellendülő brit gazdaság miatt. Ahogyan a kapitalisták monopóliumot akartak, úgy akarta ezt az angol birodalom is az egész világon: tulajdonképpen azt, hogy birodalomból is csak egy legyen. Minél több a monopólium és finánctőke annál intenzívebb a gyarmatosítás. Ez Lenin alaptétele és összefoglaló véleménye témánkról. Tulajdonképpen csak bővebben kifejti és aktualizálja ez a vélemény Marx téziseit. És a marxista történetírás levonta a következtetéseket. Elméletük szerint a 19. század közepén a szabad kereskedelem hívei teherként tekintettek a gyarmatokra, hiszen csak lehúzták a gyarmattartót, konkurenciát jelentettek az anyaországnak[22]. A marxista művek egymással versenyezve, hol Disraelinek, hol Palmerstonnak tulajdonítva idézik a „malomköves” hasonlatot. A marxisták Leninnel együtt úgy gondolják, hogy a ’70-es években jött el a gyarmatosítás új szakasza, amikor már nem árukivitel, hanem tőkekivitel jellemzi a gyarmatosítást. Ennek oka a tulajdon és termelés viszonyának változása: a banktőke, finánctőkeként összefonódott az iparos tőkével. Nagy-Britannia felismerte, hogy most már haszonnal kecsegtet a gyarmatosítás, mert tőke kivihető, olcsón lehet termelni. Ez már nem jelentett konkurenciát, csak hasznot. Ez viszont csak akkor lehet igazán sikeres, ha minden tőke egy kézben van, így az értékes területek is. A marxisták szerint ezért indult meg a gyarmatokért való versenyfutás[23].  A technikai fejlődése és a túltermelési válságok miatt jöttek létre a monopóliumok. A finánctőke is erősítette ezt, mert bankok felvásárolták az ipari cégeket. Ennek lett láncszeme a gyarmat, mert már nem árut, hanem tőkét vitték ki.

Lenin szerint a finánctőkének szüksége van nemcsak a feltárt, de a lehetséges nyersanyagra is, ezért a lelőhelyek lehetséges helyeit, tehát mindent el kell foglalni[24]. Csak ez biztosítja a monopólium előnyét versenytársaival szemben. Emellett a marxista szemlélet Cecile Rhodes és társainak „szociálsoviniszta” (Lenin) nézeteit úgy torzítja el, hogy szociális törekvéseik nem a munkásság segítését, hanem leszerelését célozták[25]. Ez tehát a teljes marxista magyarázat. Az egésznek az a nagy hiányossága, hogy feltételezi: az országokat a tőke és annak érdeke egyedül uralja. Úgy csinál, mintha pl. Nagy-Britanniát nem a Parlament és az uralkodó, hanem Rhodes és Rotschild irányította volna. Jellemző például, hogy az angolok Dél-Afrika politikáját Cecile Rhodes és a Rotschildok politikájának nevezi Salgó könyve[26].    

Természetesen a vezetők mindig tekintettel vannak országuk gazdasági érdekeire, így a nagytőke érdekeire is, másrészt pedig a korrupció, a politikusok „zsebrerakása” gyakran előfordul, ám a marxisták magyarázata mégis túl leegyszerűsítő. Hiszen a tőke irányító szerepét nem magyarázatra szoruló különlegességnek, hanem természetes állapotnak tekinti, fel sem veti annak esetleges hiányát. A marxisták nem vesznek figyelembe egy sor tényezőt. Úgy tesznek, mintha a gazdasági tényezők egyedüliek lennének. Nem is tehetnek mást, hiszen-ahogyan már fentebb említettem, szerintük minden eszmei természetű dolog a gazdasági természetű dolgoknak a kiterjedése csupán. Így tehát nem esik szó a francia revansizmusról, vagy „nemzeti nagyságról”, mint valódi tényezőről, kivétel ez alól talán Salgó László francia témájú könyve.

Gyakorlati szempontból fontos megismételni a gyarmatosítás új szakaszát bemutató marxista alaptételeket. A monopolkapitalizmus az árucserét felváltó tőkekivitelhez vezetett, ami az imperializmus korszakát nyitotta meg és tette szükségessé. Ebben Nagy-Britannia lesz a legeredményesebb, hiszen ő ismerte fel legelőször. A brit gyarmatosításról alkotott marxista szemlélet további bemutatása végett térjünk át konkrét példákra.

Materialista szemléletük kifejtésére és a mezei szörnyülködésre a marxisták kedvenc terepe Brit-India. Abban igazuk van, hogy Anglia az „oszd meg és uralkodj” elvet alkalmazta. Ám a motivációk terén már erősen leegyszerűsítő a magyarázatuk. India gyarmatosítását egyszerűen annak kirablásaként írják le, máskor is hasonló kifejezéseket használ pl. Salgó László könyve („Bengália tönkretétele”), és azt mondják, hogy azért kellett Nagy-Britanniának gyarmatosítania Indiát, mert új terület kellett Bengália és a keletebbi területek „kirablása” után az angoloknak[27]. Salgó szerint nem elsősorban a szipolyfelkelés hatására szüntették meg a Kelet-Indiai Társságot, hanem azért, mert a brit tőkések már nem merkantilizmust, hanem szabad versenyt, áruik szabad áramlását kívánták közvetlenül[28].  Igazuk van abban a részigazságban is, hogy a Brit Birodalom nyersanyaglelőhelynek használta Indiát, alárendelt szerepe volt, és a gazdasági fejlődést gátolta a régi berendezkedés. Az is igaz, hogy Anglia egyszerre rombolta a régi India rendjét, és építette a nyugati berendezkedést[29]. Ám a marxisták ezt mind csak negatívumként említik, nem látják India gazdasági, anyagi fejlődését. A Brit Birodalom csak azért épít Marx és Engels szerint vasutat, hogy fejlessze az angol tulajdonú ipart Indiában. Lenin szerint, bár civilizációnak tűnik, célja csak elnyomni az embereket[30].

A szipolyfelkelést a marxisták nemzeti felkelésnek tartják. Ezzel többen vitatkoznak, pl. Hahner Péter. Szerinte a régi uralkodó elit utolsó próbálkozása volt ez. A marxisták ezzel szemben, pont, hogy, bár elismerve a vezetők arisztokrata voltát, az indiai papságot és földesurakat a britek oldalára akarják „kihozni”[31]. A szipolyfelkelést követő változások kapcsán a marxisták az ipari tőke teljes győzelméről beszélnek[32]. Ebben van igazság, hiszen a továbbiakban inkább a modernizációt, mintsem a régi rend fenntartását támogatták Indiában. Ám önellentmondásba kerülnek, hiszen Salgó szerint például a „reakciós papság és földesurak blokkja” jött létre az angolokkal[33]. A szerző egyszerre akarja a tőke győzelmét bejelenteni, és tudósítani az uralkodó osztályok szövetségéről. Ami azért érdekes, mert nehéz lehet egyszerre modernizálni, és a „reakcióval” szövetkezni. Valójában valamilyen szintű fenntartása megmaradt a régi rendnek, ám a döntő innentől kezdve a modernizáció és asszimiláció folyamata volt. A marxisták azt is mondták, hogy ahogy Brit-India iparosodik, és egyre több lesz az ipari munkás, de kegyetlenebb az elnyomás, úgy lesz egyre közelebbi esemény egy forradalom[34]. A marxisták több helyen is hangot adtak azon reményének, hogy a forradalmi harc kirobbantója és vezére egy „Indiai Forradalmi Szövetség” névre hallgató szerveződés lesz. Reménykedtek még abban is, hogy, mivel az első világháború után szerintük India kizökkent a régi kerékvágásból, végleg kapitalista fejlődési útra tért, ezzel a válságba is követni fogja  a többi kapitalista államot.  Ennek a mozgalomnak a szerepeltetése, és az orosz forradalmi mozgalmakhoz való hasonlítgatása állandó toposz. Reményeik azonban nem igazolódtak be. India a Nemzeti Kongresszus Párt és Gandhi eszméiben kereste a felszabadulást, Gandhi és Nehru után pedig a szabad versenyes kapitalizmus bevezetése vezetett el oda, hogy ma már India konkurenciaként és nem gyarmatkén állhat a Nyugat mellett…

India 20. századi fejlődése azonban már nem témája ennek az írásnak, így térjünk vissza a brit gyarmatosítás földrajzi és időrendi áttekintéséhez.  India után a marxisták szerint-mintegy menetrendszerűen-Kínát akarták elfoglalni az angolok, mert ez volt a Világ legnagyobb piaca. A marxisták -helyesen, de eltúlozva- nagyon elmaradott, tehát sebezhető államnak mutatják be Kínát. A gyengeség okát azonban érdekes módon elsősorban nem az „elmaradottság”, vagy a „feudalizmus” jelenlétében látják. Szerintük Kína azért gyenge, mert „ nép harcol a mandzsuk ellen”, akik „idegenek”. Egyrészt nem lehet folyamatos forradalmi harc történetének bemutatni még a késői Csing-korszakot sem. Másrészt a szerző nem vesz tudomást egyrészt Kína soknemzetiségű (közel 52 nemzetiség) voltáról (kínai a han, a hakka, és a miao népcsoport is, szegény tibetiek pedig valószínűleg egyenesen örülnének, ha a kínaiak idegennek tartanák őket!). A feltevés azért is anakronizmus, mert ebben az ősi, ázsiai kultúrában még nem létezett mai értelemben vett nacionalizmus. Az etnikai nacionalizmusnak, sovinizmusnak Kínában nem volt talaja. Azt csak az idegen eszméken, Amerikában nevelkedett hivatásos forradalmár, Szun-Jat-szen és bandája fogja elterjeszteni a Kínát polgárháborúba taszító 1911-es forradalom előkészítéseképpen.

Marx szerint e tényezők mellet az ópiumháború utáni szabad kereskedelem hozott romlást, mert textilipari termékek tönkretették a kínai ipart. Jelen dolgozat megírásához nem végeztem közgazdasági kutatásokat, így nem tudom, mennyi ebben az igazság. Ám nagyon jellemző, hogy a marxista történetírás szerint a brit ipar mindenütt tönkretette a helyi kézműveseket és textilipart. Ez gyanús, hiszen eléggé bajosan történhetett Kínától Iránig ugyanaz mindenütt. Ám, ha igaz is, ennek kihangsúlyozása akkor is jellemző erre az egysíkú világnézetre.

1840-ben az angolok megszállták Egyiptomot, hiszen féltek Mohamed Ali arab tervétől, mely szerint Egyiptom egyesítette volna az egész arab világot.  A terv veszélyeztette volna az India felé vezető utat. A Salgó-könyv természetesen itt is megjegyzi, hogy az invázió után a törökökkel kötött egyezmény alapján Egyiptomban az angol ipari burzsoázia a legolcsóbban vehet nyersanyagot, és a legdrágábban adhatott el ipari terméket, ezzel Egyiptom Nagy-Britanniától függő helyzetbe kerül, és tönkremegy az itteni textilipar.  Mohamed Ali bukása a teljes angol fölényt jelentette  a Közel-Keleten. Megépült a távíróvonal Irakon át, ebből azt következteti a szerző, hogy Anglia termékei tönkretették az iraki kézműipart is, és élelmet vittek el onnan.

Az ipari tőke megerősödése a marxista elmélet szerint új gyarmatpolitikát jelentett. Ez vezetett többek között Afrika gyarmatosításához, és a villagazdaságba való bekapcsolásához, mint nyersanyag-lelőhely. Afrika kapcsán megkerülhetetlen a rabszolgaság kérdése is. Köztudott, hogy Anglia a 19. században már vehemensen ellenezte ezt az embertelen gyakorlatot. Ám a marxisták az angolok rabszolgakereskedelem-ellenes tevékenységéről szólva nem ismernek el emberiességi szempontokat, sőt kigúnyolják azokat Szerintük a rabszolgaság kérdésében a kereskedelem és az ipar feszült egymásnak. Ezen elmélet szerint a kereskedelmi tőke érdeke a rabszolgaság fenntartása volt, hiszen a rabszolgák kereskedelméből tettek szert haszonra. Velük szemben állottak az ipar képviselői, akiknek az volt az érdekük, hogy a fekete munkaerő Afrikában maradjon, és itt lehessen dolgoztatni. Az elmélet buktatói, hogy Afrikában is lehetett volna rabszolgaként dolgoztatni a négereket a gyarmatosítók ipari létesítményeiben, ami megfelelő lehetett volna az ipari tőke érdekeinek.  Másrészt az angoloknak erős volt  a kereskedőrétege is, tehát amennyiben minden csak a „burzsoázia” akaratától függött volna, úgy éppenséggel a kereskedelmi tőke is győzedelmeskedhetett volna . A marxisták szerint Afrika gyarmatosításának egyetlen célja a nyersanyagok megszerzése volt. Csak a kezdetei felfedezők (pl. Livingston és az ő első útja) esetében ismeri el a tiszta szándékot. Sajnos abban igaza van, hogy sokszor félrabszolga lett a felszabadított rabszolgákból, de azért leegyszerűsítés, hogy ugyanolyan-sőt Salgó szerint néha rosszabb-maradt volna a helyzetük.

A 19. és a 20. század fordulóján bekövetkező változások azért jönnek létre, mert Anglia a 19. század végére USA-val szemben kezdi elveszteni vezető szerepét. A marxisták szerint ennek az lesz a következménye, hogy  a Brit Birodalomnak még jobban ki kell zsákmányolnia Indiát. Ez azonban szerintük nem segíti az indiai ipar  fejlődését, és a szubkontinens csak britek nyersanyaglelőhelye marad.  A britek elleni mozgolódás kapcsán ragadom meg az alkalmat, hogy még leírjak néhány dolgot az anti-kolonalista mozgalmakról alkotott marxista képről. A marxisták ezt egy ellentétnek tekintik, és ahogyan Mao Ce-tung mondja:

„A minőségileg különböző ellentmondásokat csak minőségileg különböző módszerekkel lehet megoldani.”[35].

 Jelen esetben arról van szó, hogy ellentét áll fenn a gyarmattartó és a gyarmatosító, valamint végső soron maga az imperializmus között. Ennek e megoldási módszere pedig a forradalmi háború. A marxisták nem hittek a békés módszerekben. Fentebb már szóltam az Indiai Forradalmi Szövetségről. A gyarmati küzdelem a marxisták szerint azért bukott el, mert a munkásság még nem volt elég fejlett, hogy élére állhasson a parasztságnak, és mert a burzsoázia támogatta az angol uralmat.

A gyarmati lakosság mozgolódása mellett a másik fontos esemény az évszázad végén, hogy megindul a harc Nagy-Britannia és Franciaország között Észak-Afrikáért (pl. Fashoda). A marxisták szerint ez az évszázad végi gazdasági válság miatt indul meg.  Azt megint nem tudom megmondani, hogy valóban volt-e gazdasági válság a korszakban, illetve, ha igen, akkor mennyire komoly. Ám mindenképpen úgy tűnik, hogy a marxista történészek minden gyarmati konfliktust, vagy versenyfutást gazdasági válságokkal indokolnak.

A marxisták szerint a monopolkapitalizmus akkor érte el csúcspontját, amikor már minden szabad területet felosztottak az egyes hatalmak egymás között. Ezért jöttek létre az újrafelosztó háborúk. Ez a kapitalizmus, a világpolitika, és így a történelem új szakasza a marxisták szerint. Főleg az új ipari országok, például az USA, Németország, és Japán követelik a Világ újrafelosztását. Ebben a helyzetben az angolok a „védő” szerepébe kényszerülnek. Az angol gyarmatbirodalom történetének e szakasza azonban már nem témája jelen írásnak.

A marxista történelemszemlélet tehát valahogy így látja a brit gyarmatbirodalom történetét, és általában a gyarmatosítást. Vannak igazságok a marxisták gondolataiban. A probléma azzal van, hogy az egészet nagyon leegyszerűsítik. Nem akarnak más tényezőről tudomást venni, amikor az okokat keresik, mint a gazdasági érdekekről és szükségszerűségekről. Ez a szemléletük a későbbiek során lazult. Például Salgó egyik műve (Gyarmatpolitika Napóleontól…) már feltüntet eszmei és társadalmi okokat is. Én emellett a marxisták kiindulópontját is hibásnak tartom, hiszen szerintem elsősorban az eszmék és a struktúrák, nem pedig az érdekek a történelem mozgatórugói.  A marxista történészek munkáinak tanulmányozása lehet tényanyagot vizsgálva hasznos, és lehet érdekes, amennyiben a következtetéseiket vizsgáljuk. Új szempontokat adnak, de műveiket helyükön kell kezelni. Sajnos még nem sikerült megszabadulni a marxista szemlélettől, még egyetemi szinten sem. Én is többek között azért választottam ezt a témát, mert túl sok ilyen szemléletű művet találtam. Holott nem szabadna ilyenekből tanítani, sem pedig ilyen szemléletű tanároknak. Valaki tarthatja helyesnek a marxista szemléletet, de tudni kell, hogy ez tudományosan valószínűleg nem helytálló, másrészt pedig nem elválasztható tőle a kommunizmus ideológiája! Összességében ezek a művek nagyon érdekesek, de  tudományos  értéket inkább csak annyiban képviselnek, amennyiben segítenek kiegészíteni más felfedezéseket. Mindenesetre érdekes őket olvasni, és azért lehet belőlük tanulni.  

Sasvári Péter

________________________________________

[1] Paczensky: 5. p.
 
[2] Lenin: 100. p.

[3] Marx: 421. p.

[4] Marx: 701. p.

[5] Marx: 707. p.

[6] Paczensky: 5. p.

[7] Paczensky: 5. p.

[8] Lenin: 16. p.

[9] Lenin: 221. p.

[10] Lenin: 17. p.

[11] Mao: Beszélgetés az Új Kína hírügynökség tudósítójával

[12] Lenin: 20. p.

[13] Lenin: 125. p.

[14] Lenin: 105. p.

[15] Lenin: 128. p.

[16] Lenin: 91. p.

[17] Lenin: 136. p.

[18] Salgó: 7. p.

[19] Salgó: 7. p.

[20] Lenin: 92. p.

[21] Lenin: 94. p.

[22] Napóleontól: 47. p.

[23] Napóleontól: 48: p.

[24] Salgó: 58. p.

[25] Salgó: 58. p.

[26] Salgó: 78. p.

[27] Salgó: 7. p.

[28] Salgó: 16. p.

[29] Salgó: 17. p.

[30] Napóleon: 89. p.

[31] Salgó: 19. p.

[32] Salgó: 21. p.

[33] Salgó: 21. p.

[34] Lenin: 231. p.

[35] Mao: Az ellentétekről

Felhasznált irodalom:

  • Karl Marx: A tőke- a politikai gazdaságtan bírálata, Szikra Kiadó, 1955, Budapest
  • Vlagyimir Iljics Lenin: A nemzeti és a gyarmati kérdésrőlm Kossuth Könyvkiadó, 1981, Budapest
  • Mao Ce-tung: „Vörös könyvecske”-Idézetek Mao Ce-tung elnöktől, Idegen Nyelvű Könyvek Kiadója, Peking, 1972 (megj.: Online változatot használtam, ahogyan Marx művének esetében is, ám sajnos Mao Ce-tung könyvének általam használt változata nem volt oldalszámozva, így csak az idézett írásainak, beszédeinek címét tudtam megadni.)
  • Salgó László: gyarmatpolitika Napóleontól De Gaulleig, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977
  • Salgó László: A gyarmatosítás és a nemzeti felszabadító mozgalmak 1870-1918 között (egységes jegyzet, kézirat, 1. változatlan kiadás), Tankönyvkiadó, Budapest, 1987
  • Gert V. Paczensky: …És jöttek a fehérek-a gyarmatosítás fél évezrede, Gondolat, Budapest, 1974, Pálfy József előszava (megj.: csak az előszót használtam fel, magát a művet nem.)

1 komment


2014.01.07. 16:13 hobbitortenesz

Irreguláris haderők Magyarországon a kora újkorban - A hajdúk és szerepük a Bocskai-szabadságharcban

A korszakban az államhatalom által létrehozott török ellen harcoló zsoldos seregek mellett jelen volt egy teljesen irreguláris, javarészt népi elemekből álló, nem a zsoldért harcoló alakulat.  Ezek a népelemek nem csak Magyarországon, hanem Kelet-Európa egész területén küzdöttek a külső ellenségek és a belső feudális elnyomás ellen egyaránt. Lengyelországban és Oroszországban a nevük kozákság, míg Magyarországon hajdúság volt. A török által már meghódított területeken is léteztek hasonló csapatok. Bulgáriában és a szerbeknél ugyancsak hajduk, Moldvában és Havasalföldön hajduc, görög földön pedig kleft. [1]
A különböző területeken a szabadcsapatok fejlődése és megítélése sok eltérést és sok hasonlóságot is mutat. Először is sok kútfő nevezi a hajdúkat közönséges martalócoknak vagy bűnözőknek, miközben a népköltészet és a szépirodalom hősökké magasztalja őket. 
Másodszor mind a mai napi nem tisztázott a hajdú szó eredete. Egyes nyelvészek szerint a magyarból került át a szláv nyelvbe és a magyar hajtó szóból ered. Popovic szerb kutató szerint pedig török eredetű szó, amely népfelkelőt jelent. [2] Ebből általánosan egyedül csak az elfogadott, hogy a hajduk név olyan társadalmi réteget jelöl, akik kivonták magukat mind az állami mind a földesúri fennhatóság alól.

A Balkánon a hajduk kialakulása kizárólag a török hódítással hozható összefüggésbe. A helyi népesség egyfajta önvédelmi harca volt. Az erdők, hegyek között éltek. Innen fosztották ki és ütöttek rajta a törökökön. Érdekesség, hogy nagy számmal voltak közöttük nők is. A hajduk a rája népesség támogatását élvezték, télre rendszerint náluk kaptak szállást is.

A kozákok és a magyar hajdúk között sokkal több a hasonlóság, mint a már meghódított területen élő hajdukkal.  A kozákok és a magyar hajdúk meghatározott területen éltek (gondoljunk csak a magyarországi hajdúk kiváltságolt városaira). Nem csak a törökkel, de a saját uralkodó osztállyal is szemben álltak. A kozákok nemzetiséget tekintve oroszokból, lengyelekből, belaruszokból, ukránokból állt.  Saját önkormányzatuk volt, állami funkciót is betölthettek (a Dnyeper vidéki kozákok például önálló közigazgatási egységet alkottak. Vezetőik a szabadon választott vének tanácsa és az atamán voltak. A teljes jogú kozákok részt vehettek a körnek nevezett gyűlésen, ahol elöljáróikat választották, megbeszélték a hadügyeket, stb.). A lengyel, ukrán, belarusz parasztok az addig lakatlan sztyeppei vidékre menekültek, míg az oroszok a Don és a Terek folyó vidékére, amely ugyancsak lakatlan volt. Sem az orosz cári hatalom, sem a lengyel királyi hatalom nem tudta felszámolni őket, így megpróbálták a maguk szolgálatába állítani a kozákokat.

A magyarországi hajdúk kialakulását nem tudjuk évszámhoz kötni. A belső feudális rendszer hibáival függött össze, illetve hatással volt rá a Török és a Habsburg birodalom is. Kezdetben ők is a peremvidéken, a magyar-török határvonalon verbuválódtak össze.  Első megjelenésük körülbelül a Dózsa György féle parasztfelkelés előttre tehető pár évtizeddel.  Első írásos említésük pont 1514-ben volt. A kialakulásuk a virágzó marhatenyésztésnek is köszönhető. Az első hajdúk a marhapásztorok fiai voltak. Mint már említettem éles vita alakult ki a magyar hajdúk és a többi nép hasonló státuszú irreguláris haderejének nevének eredete körül. Egyes kutatók a marhatenyésztéssel hozzák összefüggésbe ezt is. Mások szerint pedig a hajdó név a török hajde (rajta) szóból ered. [3]
Kezdetben minden parasztot, aki a földesurától megszökött, hajdúnak neveztek. A hajdúság egyébként nem csak a paraszti, hanem a társadalom minden rétegéből tevődött össze, de a zömét természetesen így is a török által elűzött jobbágyság adta. A hasonlóan elűzött nemesség inkább a szervitori rendbe került, amely egy másik irreguláris haderőforma a korabeli Magyarországon.
A 16-17. század fordulójától a hajdúság gyarapodása már nem csak a török által elfoglalt országrészeknek köszönhető. Az állandó háborúskodásoknak köszönhetően fellazultak a feudális kötelékek, amik jobbágymigrációhoz vezettek. A nemesek és a városlakók pedig a szabad préda reményében csatlakoztak a hajdúkhoz. Forrásokból azt is tudjuk, hogy székelyek is erősítették a hajdúk sorait. A török megszállás elől menekülő kunok és jászok is csatlakoztak hozzájuk. Fizetetlenség miatt még végváriak is beálltak alkalmanként hajdúnak. Ebből leszűrhetjük, hogy a hajdúk soraiban valóban minden rend képviseltette magát. A magyar nemzetiségen kívül a magyar hajdúk között találhatóak voltak rácok, horvátok, románok, ruténok, sőt a névanyagból kiderül, hogy egy-egy török vagy tatár is.
A magyar hajdúság csoportjai: a 16. században 3, a 17. században 5, a 18. század elejétől egyetlen rétegről tudunk.
A 16. században a legtöbben a szabad hajdúkhoz tartoztak.  A szabad kozáksággal mutatják a legtöbb rokonságot.  Nem szervezték őket állandó hadseregbe.  Senkitől sem függtek, lételemük a harc volt.  Az országban össze-vissza csatangoltak, miközben néha saját népüket is sarcolták. Dúltak jobbágyfalvakat, nemesi uradalmakat, városi polgárlakásokat is.
A királyi állandó hadseregéhez tartoztak, és a végvárakban harcoltak a királyi hajdúk. A regisztrált kozákságnak felelnek meg a leginkább.  Zsoldjuk nagyon csekély volt, kb. havi 2 forint. Békebontó portyázásaik miatt a zsitvatoroki béke után a bécsi kormányzat megtiltotta, hogy hadi vállalkozáson vegyenek részt.  Ennek köszönhetően egy részük gazdálkodni kezd. A szabad hajdúkkal ellentétben nagyrészt hűek voltak a bécsi kormányzathoz.
A harmadik csoport a magánföldesúri hajdúk csoportja. Ők földesúri magánhadseregekbe szegődtek. Ez a réteg tér el legjobban a kozákságtól. Hasonló réteggel nem találkozhatunk ott.
Most térjünk át dolgozatom fő témájára, a hajdúk szerepére a Bocskai szabadságharc idején.  A háborús feszültség tán akkor kezdődött, amikor Giovanni Jacomo Barbiano conte di Belgiojoso császári tábornok és felső-magyarországi főkapitány megtámadta Bocskait az 1604. év októberében. A kommunizmus alatt igyekeztek úgy beállítani a hajdúkat - a Bocskai szabadságharc esetében is -, mint a „Habsburg elnyomás” ellen elsőként fegyvert fogó csoportot. A történelmi igazság természetesen ennél jóval árnyaltabb, hiszen ők nem az állítólagos „elnyomás” ellen szálltak harcba, hanem egyszerűen ekkor még minimális vagyonuk, apró viskójuk épségét féltették, nehogy ezt is elveszítsék a történelem sodrában. Természetesen ezzel nem akarom azt mondani, hogy a hajdúkban ne lett volna nemzeti érzés és hazaszeretet, mikor fegyvert fogtak. Már Bocskai is úgy határozta meg a hajdúk tettének okát, hogy nem akartak „magok nemzetinek hóhéri” lenni.
Természetesen volt még egy-talán a hajdúk számára a legfontosabb- motiváció: Bocskai földet és letelepedést ígért nekik, sőt, a feudális világtól mentes privilégiumokat. Ez volt a legfőbb mozgatója a hajdúk seregeinek. A császári haderő elleni harc mellett nem suhanhatunk el afelett a tény felett sem, hogy számos hajdú a csatát összekapcsolta rablással és fosztogatással. Ez a fosztogatás, mint azt még említem a dolgozatban, nem csak az ellenség, hanem a saját nemzetének tagjai ellen is irányulhattak.  1605 tavaszán, a Szerencsen összegyűlt hajdúk érdemeit viszont még a nemesek is kénytelenek voltak elismerni. („ Azmely mi kegyelmes urunkhoz ő felségéhez mindhogy kegyelmetek még ez mi mostani végzésönknek előtte engedelmesen hívsége alá adta magát és hazátoknak szabadulásáért fegyvert vontatok vitézül ő fölsége és mindnyájunk mellett, az német ellenség ellen azt mi mind egész országul kedves néven vettök ti kegyelmetektől, fejenként gondot viselvén arra, hogy kegyelmetekhez háládatlanoknak ne találtassunk. [4]
Még egy éve sem tartott a szabadságharc, már 1604. október 3.-án 300 fegyvert fogott hajdú visszaverte Kereki vára alól Concin váradi alkapitány zsoldosait. Október 14.-én éjszaka pedig 3000 hajdú esküdött fel Bocskaira. Ugyanezen az éjszakán maga Bocskai vezetésével legyőzték Petz kapitány ezredét Álmosd és Diószeg között. Petz kapitány serege volt a magyarországi Habsburg haderő egyik alappillére. A győzelemnek köszönhetően az egész tiszántúli rész és a Partium is Bocskai ellenőrzése alá került.
Az álmosdi győzelem után a hajdúk még egy vereséget mértek Rakamaznál a császári utóvédre, majd pár nappal később már Kassára vonult be a hajdú sereg Lippai Balázs és Németi Balázs vezetésével. Az egyre bővülő hajdúsereg Kassáról portyázva 30000 négyzetkilométernyi területen szüntették meg a Habsburg uralmat.
1604 novemberében Basta György császári tábornagy 15000 fős serege17.-én Osgyánnál, majd november végén Edelénynél és Besenyőnél mértek vereséget a hajdúkra. A vereségek ellenére Kassát sikerült megvédeni a császári haderővel szemben.  A Habsburg erők visszatértek Eperjesre a téli szállásukra, ahol a hajdúk fosztogatással és rajtaütéssel demoralizálták az ellenfelet. [5]
1604 decemberében Bocskai alvezére Rhédey Ferenc 2000 hajdúlovas élén megindította az ún. téli hadjáratot melynek sikereként Bocskai kezére került a felső-magyarországi végvárvonal.  Basta- félve a megszűnő összeköttetéstől- visszavonult Eperjesről Bécs közvetlen védelmére.  A hajdúk valóban bátor haditetteiről még a császári oldal egyes hangadói- így például Forgách Zsigmond is-  elismerően szólt ( „soha még ilyen ellenségre nem talált Basta uram”).
A sikeres téli hadjáratot követően a nyugati területekért vívott tavaszi és nyári hadjáratban is ott találjuk a hajdúkat. Rhédey Ferenc ekkor 10000 hajdúnak volt a parancsnoka. Sennyey Miklós északi hadoszlopában, illetve Homonnai Bálint fővezér seregében is találunk szép számmal hajdúkat. Északon harcoltak Besztercebánya, Selmecbánya, Zólyom ostrománál, és sikeresen üldözték Basta visszavonuló seregét is. Tavasszal elfoglalták Trencsént, ezt a rendkívül jelentős várat is.
Nyitra ostrománál egy feljegyzés szerint „fortélyos találmányú” ostromtornyokat készítettek, melyeket közel toltak a bástyához, hogy onnan vívjanak a védőkkel. Itt is győzelmet arattak. Részt vettek még Érsekújvár ostrománál is, mely ugyan kapituláció révén, de Bocskai kezére került.  A felső-magyarországi harcokat követően portyákat indítottak Szliziába és Morvaországba, lekötve ezzel a Habsburg erőket. [6]
1605 májusában Némethy Gergely 2000 lovas hajdúja még a Dunántúlt is elfoglalta, amit aztán a császári csapatok télre visszafoglalták a területet, azonban a vállalkozás erre az időre még a Basta vezetése alatt álló Habsburg főerőket is lekötötte.
Az erdélyi hadszíntéren kevesebb hajdú harcot, mert Bocskai ezt inkább a fejedelemségi haderőre bízta, de 1000 hajdú Gyulaffi László parancsnoksága alatt így is küzdött Erdélyért.
A harcoló hajdúk létszáma 1605 végére elérte a 30000 ezer főt. Értéküket az a tény is emelte, hogy harcedzett alakulatokról beszélhetünk. Többségük már megjárta a tizenöt éves háborút és ismerte mind a császári haderők, mind a török harcmodorát is. Szemben a császári haderő nehézfegyverzetű gyalogosaival, a hajdúk többsége könnyűlovas volt, melyet kiválóan tudtak alkalmazni a gyors győzelemre törekvő Bocskaiék. A villámütközeteknek a lényege az volt, hogy még az előtt kellett győzelmet aratni, mielőtt a császáriak utánpótlást tudtak volna biztosítani maguknak.  A hajdúk a 16. század elején még főként gyalogosak voltak, bizonyítva az előbb leírt állítást. Az „átalakulásnak” oka volt még a rendszeres török elleni harc. Harcmodorukat itt is a gyors rajtaütések jellemezték, amit gyors mozgású lovakkal sokkal könnyebb volt végezni.
Bevett taktikájuk volt az ún. „hajdúles”. A lesre indulás minden esetben éjszaka történt, nappal az erdőben vagy a nádasokban rejtőztek, s csak a következő éjszaka álltak hadrendbe. A tervezett akció előtt elrejtőztek az utak mentén. A közelben haladó ellenséget aztán 10-20 lovas a hajdúk rejtekhelye felé csalta. Az ellenség- felbátorodva a kis létszámon- üldözni kezdte őket, mígnem a hajdúk fő erői körbevették őket. A körgyűrűből már csak nagy veszteségek árán tudta kiverekedni magát az ellenfél. A hajdúk ezt a taktikát alkalmazták az álmosdi győzelem alkalmával is. A taktika természetesen csak számbeli fölény esetén működött sikeresen.[7]
A sok győzelem mellett muszáj megemlítenem, hogy a hajdú seregek egyáltalán nem voltak fegyelmezettek, még a korabeli viszonyok tükrében sem. Gyakran közönséges rablóként és fosztogatóként viselkedtek.  Ennek oka a fizetetlenség és az élelemhiány volt, bár véleményem szerint ebből nem kéne, hogy egyenesen rabolniuk és fosztogatniuk kellett volna.  A gyakori parancsmegtagadás és a kilengések miatt Bocskai és alkapitányai igyekeztek rendet teremteni, de a pénzhiányt ők sem tudták megszüntetni.  A feszültséget tovább mélyítette a nemesek és a hajdúk között kialakult mérges viszony is. Ennek oka a hajdúk viselkedése volt, a náluknál műveltebb és módosabb nemességgel szemben. Olykor- olykor megfeledkeztek róla, hogy miért is küzdenek, és céljaik átmentek egyszerű gyűlöletbe a felsőbb osztályok iránt. Bocskai is az uralkodó osztályhoz tartozott, azonban a magyar érdekeket szem előtt tartva számított a hajdúk segítségére, mintegy támaszt keresve bennük. Ennek eredményeképpen a sikeres harcokat követően Bocskai 1605-ben kelt kiváltságleveléből tudjuk, hogy ekkor 9254 hajdú nyert privilégiumot. Az így „megnemesített” hajdúk Bocskai legfőbb támaszát nyújtották. Bocskai kiváltságolásainak köszönhetően 7, később pedig még 20 hajdúváros keletkezett. Innen ered a 4. réteg, a kiváltságolt hajdú réteg.  Bocskai kiváltságolását az tette érdekessé, hogy a szabad földet mindkét ágon örökölhetővé tette. Szabadságuk fejében a kiváltságolt hajdúk két hónapot voltak kötelesek ingyen katonáskodni.
 Bocskai halálát követően, melyet mérgezés okozott,[8] sokan próbálkoztak a hajdúk privilégiumainak visszavételével, a 17. század végéig sikertelenül.

Ábrahám Barnabás

______________________________________________

[1] Rácz István: A hajdúk a XVII. században.  Debrecen, K.n., 1969. 10. oldal

[2] Rácz István, 1969. 12. oldal

[3] Rácz István, 1969. 23. oldal

[4]  A hajdúk a magyar történelemben. Szerkesztette: Módy György. Debreceni Déry Múzeum. Debrecen, 1969. A Bocskai szabadságharcra vonatkozó részt Nagy László írta. 14.oldal.

[5] Szerkesztette: Módy György, 1969. 15.oldal.

[6] Szerkesztette: Módy György, 1969. 16.oldal.

[7] Szerkesztette: Módy György, 1969. 16.oldal.

[8]  Dr. Vitéz Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története. Gede testvérek kiadó, Budapest, 2000. 60.oldal.

Felhasznált irodalom:

  • Rácz István: A hajdúk a XVII. században.  KLTE, Debrecen, 1969.
  • A hajdúk a magyar történelemben. Szerkesztette: Módy György. Debreceni Déry Múzeum. Debrecen, 1969. A Bocskai szabadságharcra vonatkozó részt Nagy László írta.
  • Dr. Vitéz Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története. Gede testvérek kiadó, Budapest, 2000.

Szólj hozzá!


2014.01.05. 21:33 hobbitortenesz

Recenzió Kubinyi András cikkéről

A magyar középkor története számos történész érdeklődését váltotta ki a múlt században. A korszak talán egyik legkiválóbb ismerője Kubinyi András. Rá az Eötvös Collegiumi tanulmányai során olyan híres történészek voltak hatással, mint például Kosáry Domokos.[1] Hosszú és termékeny pályafutása során rengeteg, a középkorral kapcsolatos művet, cikket alkotott meg. Részt vett az ELTE által használt magyar középkoros tankönyv elkészítésében is. A középkoron belül szűkebben a Mátyás-korabeli pénztörténettel, a városok fejlődésével, társadalmi kérdésekkel és a hétköznapi élettel foglalkozott.[2]

Azon cikke, melyről az alábbi rövid recenzió íródott, 2001-ben született, és a Századok című folyóirat 2001.évi évfolyamának második számának hasábjain jelent meg.[3]
A magyar középkorral kapcsolatos tanulmány a történelmi vizsgálódás peremterületéhez tartozó, korabeli jogi procedúrát követi végig korabeli források bőséges felhasználásával. Ennek bemutatására Ernuszt Zsigmond pécsi püspök halálát követő, hosszasan elnyúló örökösödési per kínál tökéletes lehetőséget. [4]

Kubinyi cikke főbb kérdéseit tekintve két részre osztható, véleményem szerint érdekes elrendezésben. Először ugyanis a per konkrét fejleményeit tárja az olvasó elé, korabeli feljelentési, bírósági iratokra, illetve a per résztvevőinek magánlevelezéseire hagyatkozva.[5] Így megtudjuk, hogy az ügy közel egy évvel a püspök halálát követően, 1506-ban került jogi útra, mikor is az elhunyt püspök testvére, Ernuszt János ügyvédje által keresetet nyújtott be, melyben Gyulai János pécsi várnagyot, Szerecsen Lajost és Cupi Albert pécsi kanonokot vádolta testvére összes ingó és ingatlan vagyonának elsikkasztásával. Az ügy csupán két esztendővel később bukkan fel újra a levéltári források alapján. Ekkor Ernuszt János Bakócz Tamás esztergomi érsekhez fordult ügyének intézése érdekében. A perben az 1512-es esztendő hoz új fejleményeket, mikor Cupi Albert, időközben elhunyt egyik alperes végrendeletében 7000 forintot hagy Ernuszt Jánosra. Ez a dokumentum kulcsfontosságú a kérdésben, hiszen a viszonylag alacsony rangú kanonok ekkora vagyonnal tulajdonképpen beismeri a sikkasztás tényét. Így egy évvel később, Werbőczy közreműködésével egy tervezet készül el, amely közel hatvanezer forint átadására szólítja fel Gyulai Jánost.

Itt Kubinyi András egy érdekes felvetést ékel a per lefolyásának ismertetésébe. Miért állt vajon érdekében Werbőczy Istvánnak, a nagy jogtudósnak belefolyni egy örökösödési perbe? A szerző szerint egyértelműen kijelenthető, hogy Werbőczyt nem az igazságérzete vezette mikor segítséget nyújtott, sokkal inkább politikai érdekei. Feltehetőleg a király kincstárát igyekezett gyarapítani a hajdani püspök vagyonával, ezzel pozícionálva magát az udvarban.

A per nem sokkal ezután az országgyűlés elé került. Az 1514.évi rákosi országgyűlésen az alperesek panasszal éltek, mert a királyi tanács nem volt hajlandó elfogadni az állítólagosan elsikkasztott vagyonukról készült számadást. Ez Kubinyi szerint újabb bizonyíték, hogy a korona is igényt tartott az egykori püspök hatalmas vagyonára. Ezek után nem meglepő, hogy az 1516.évi országgyűlésen a pert áthelyezték a király személyes jelenlétével működő bírósági fórumra, melyet a gyakorlatban Werbőczy irányított, mint személynök. Érdekes fordulatot hozott az 1517-es év szeptembere. Ekkor ugyanis Werbőczy váratlanul, korábbi manővereivel homlokegyenest ellenkező oklevelet adott ki, melyben kijelentette, hogy a király egyéb teendői miatt sem most sem később nem tud foglalkozni a perrel, ezért „kénytelen” a per további menetét a Bakócz Tamás bíboros irányította egyházi bíróságra bízni. Ez Kubinyi véleménye szerint egyértelmű jele annak, hogy a királyi kúriában kiegyensúlyozott erőviszonyok álltak fenn a hajdani püspök testvérét, illetve az alpereseket támogató erők között.

A bíboros bírósága Chesius András irányításával látott neki a per további lebonyolításához. Az alperesek minden kifogási kérelmét visszadobta, akik emiatt a pápához voltak kénytelenek fellebbezni, számukra kedvező fordulatot azonban nem értek el. Az ügy lebonyolításával megbízott Chesius végül elmarasztaló ítéletet hozott az alperesekre vonatkozóan, ugyanis ítéletében egyértelműen bizonyítottnak találta a sikkasztás tényét. A gyilkosságra vonatkozóan azonban csak a hallomásokra hivatkozik, nem tesz egyértelmű kijelentést. Az ügy azonban továbbra sem zárult le, de a fellebbezés ezúttal a felperes részéről érkezett szintén a pápai kúria irányába. Ernuszt ugyanis elégedetlen volt az ítéletben meghatározott „eltulajdonított javak” listájával, igencsak szűknek találta azt. A fellebbezés gyakorlati megvalósulására azonban nem került sor, mivel 1519. október 9-én II. Lajos a peres feleket maga elé rendelte személyes bíráskodás céljából. A felperes Ernuszt János azonban távolmaradt a királyi ítélőszéktől, többszöri erélyes felszólítás ellenére is. Időközben az alperesek is elhunytak így az ügy félbeszakadt. Utolsó említésére 1521-ben egy törvényben kerül sor, mint hivatkozási alap a hajdani püspökök vagyonának kérdéséről: A törvény értelmében a püspöki vagyon egy jelentős része a királyt illeti meg. Kubinyi szerint e törvény kidolgozásában Werbőczy ismét jelentős szerepet vállalt, mint rendi kincstartó.

A cikk második felében, a konkrét peranyag és ügymenet bemutatása után a szerző egy éles kanyarral visszatér a per résztvevőinek múltjához. Először a hajdani püspök és testvére családjáról olvashatunk érdekes információkat. [6] Így megtudjuk, hogy az egykori püspök apja, Ernuszt János zsidó származású kereskedő alapozta meg a későbbi vagyont, amely a per tárgyát képezi. Maga Ernuszt Zsigmond így jelentős vagyoni hátérrel válhatott a
Mátyás-korabeli Magyarország egyik legbefolyásosabb főpapjává. A családi felmenők részletesebb vizsgálatára, melyet Kubinyi rendkívül alaposan elvégzett, ezúttal nem térek ki. Egy, az ügy tekintetében érdekes összefüggést azonban taglal a szerző abban a kérdésben, hogy vajon édestestvérek voltak-e az Ernuszt-fivérek. Az oklevelek körültekintő áttanulmányozását követően arra a következtetésre jut, hogy Ernuszt Zsigmond és ifj. Ernuszt János csak féltestvérek voltak. Viszont rögtön ki is jelenti, hogy a hagyatékot illetően ez jelentéktelen, hiszen az apjuk volt közös.

Az elsőszámú alperes Gyulai János, az Ernuszt családdal ellentétben nem meggazdagodott városi rétegből származott, hanem az egyik tekintélyes nemesi család, a Győr nemzetség sarja volt. A Szerecsen-klán eredete jóval hasonlatosabb a felpereséhez, ugyanis szintén polgári családból váltak nemesi famíliává. [7]

Kubinyi András a tanulmány végén megindokolja, miért tartotta fontosnak a hagyatéki eljárás peres feleinek felmenőinek bemutatását.[8] Azt írja ugyanis, hogy rávilágít olyan országos szinten végbemenő folyamatokra, mint például a gazdag polgárok bekerülése a nemesi életbe, vagy éppen a nemesek között létrejövő vagyoni szakadékokra. Megpróbálja átvenni a hosszadalmas per döntőbírójának a szerepét, mikor megpróbálja a perrel kapcsolatos tapasztalatai alapján kideríteni a tényleges történéseket. Így fejti ki azon álláspontját, mely szerint valóban történt sikkasztás, hiszen egyértelmű az alperesek hirtelen fellépő vagyoni gyarapodása, és a gyilkosság sem zárható ki száz százalékos bizonyossággal, ugyanakkor szerinte a meghatározott, elsikkasztott vagyon 1.300.000 forintos értéke sem reális. Felteszi a kérdést, vajon kinek állt érdekében a per vakvágányra vezetése. Itt felhozza újból az elhunyt püspök utódjának esetleg szerepét az ügy elkendőzésében, sőt magában az ügyben is. Összegzi Werbőczy szerepét is, aki úgymond két szék között tornázott az egész ügy során. Segíteni akart ugyanis a hozzá több szállal is kötődő alpereseken, de ugyanakkor a királyi korona bevételeit is gyarapítani akarta. Ezért adhatott ki Kubinyi szerint egymással teljesen ellentmondásos intézkedéseket, okleveleket. Végezetül megismétli azokat a társadalmi vetületeket az üggyel kapcsolatban, amelyeket korábban már említettem. Így kiemelkedő fontosságú tényezőkké válik a korabeli polgárság egy vagyonos rétegének bekapcsolódása az arisztokráciába, többek között nemesi címek vásárlásával vagy beházasodással, a familiárisok működése és egyéb momentumok.

Összefoglalva, a tanulmány egy rendkívül alapos és körültekintő szakmaisággal elkészített munka, amely egyfajta hiánypótló feladatot is végez. Hiszen az ügymenet precíz végigkövetése által bepillanthatunk a korabeli magyar joggyakorlat menetébe, esetleges visszásságaiba is. A szerző, Kubinyi András, mint a középkor ismert és elismert szakértője nem megy el azok mellett az apró részletek, tanulságok és következtetések mellett sem, ami esetleg a laikus olvasó számára fel sem tűnne. Így világít rá olyan folyamatokra, melyek a vizsgált időszakban kezdenek csupán kibontakozni, és nyilvánvaló jeleit csak később lehet
feketén-fehéren kimutatni. Tehát mindenképpen egy fontos cikk született Kubinyi András tollából a késő középkori magyar jogi életről.

Szekeres Gábor

2012. november.

______________________________________________
[1] Dezső Tamás: In memoriam Kubinyi András. https://www.btk.elte.hu/kubinyiandras (hf.i.: 2012.11.01.)

[2] A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 II. (I–P). Szerk. Glatz Ferenc. Budapest. MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 754–755. o.

[3] Századok. 135. (2001) 2. sz.

[4] Kubinyi András: Ernuszt Zsigmond pécsi püspök rejtélyes halála és hagyatékának sorsa. In: lsd. 1 lábjegyzet.

[5] Uo. 302-312.

[6] Uo. 313-327. o.

[7] Uo. 328-351.o.

[8] Uo. 353-356. o.

Szólj hozzá!


2014.01.05. 10:14 hobbitortenesz

Az athéni imperializmus a méloszi dialógus tükrében

A peloponnészoszi háború története az ókori görög világ talán egyik legnagyobb belső konfliktusának története. Az eseménytörténet rendkívül feldolgozott, és valamilyen szinten a köztudatban is él, ha nem is teljes egészében. A háború története nagyon szerteágazó. Jelen dolgozatban az athéni nagyhatalom (és szövetségi rendszerének, a déloszi szövetségnek) imperializmusát kívánom megvizsgálni a méloszi dialógus tükrében.

A peloponnészoszi háború történetével foglalkozó kutató számára a legelső forrás, amivel szembe találkozik a vizsgálódás során, az Thuküdidész Peloponnészoszi háború című műve. Thuküdidész életéről a legtöbb forrás, ami rendelkezésünkre áll, a már fentebb említett saját műve. Athéni állampolgárként maga is részese volt a háború kirobbanásának: Kr. e 422-ben Spárta elfoglalta Amphipolisz városát, melynek a sztratégosza ekkor Thuküdidész volt. A vereség miatt azonban száműzték őt, ekkor fogott neki a háború történetének megörökítéséhez. Művének első fejezeteiből tudjuk, hogy a háború eseményeit nem utólagosan vetette papírra, hanem már a konfliktus kirobbanásától kezdődően, szinte napi rendszerességgel követte az eseményeket, hogy majd a későbbiekben megírhassa az utókor számára. Maga a mű összesen 8 könyvből áll, de ezt a beosztást nem maga Thuküdidész, hanem az utókor hagyományozta rá. A dolgozat témáját adó méloszi dialógus az
V. könyv 85-116. alatt található.[1]

 A tizenöt éve tartó peloponnészoszi háború szembefordította egymással a görög poliszokat. Az Athén vezette déloszi szövetség állt szemben a Spárta irányításával működő peloponnészoszi szövetséggel. Mindkét tömörülés jelentős katonai és politikai erővel bírt, bár ennek az erőnek a jellege jelentősen eltért egymástól. A szövetségek azonban próbálták kiterjeszteni hatalmukat. Ennek a folyamatnak egyik momentuma a méloszi követjárás is. Az athéniak Kr. e. 416-ban körbevették hajóikkal a spártai érdekszférába tartozó, de ekkor még semleges Mélosz szigetét, és követekkel a sziget tanácsa elé járultak. A dialógus elején felmerül az a kérdés, hogy az athéniak miért nem a sziget teljes lakossága előtt beszélnek. Athéni szempont szerint azért csak a tanáccsal történik a tárgyalás, mert a méloszi polgárok azonnal felismernék az athéni érvek „jogosságát és igazságát”, és ezt a spártaiakhoz hű vezetőréteg nem akarja felismerni és elfogadni:

„Miután nem szólhatunk az egész néphez, nyilván azért,
hogy a tömeget egyetlen összefüggő beszédben előadott s
az első hallásra is meggyőzőnek és megcáfolhatatlannak
ható érveinkkel meg ne zavarjuk…”
[2]

A követek tehát végül a méloszi tanács előtt jelentek meg, és azonnal nekiláttak politikai akaratuk felvázolásának. A tárgyalás körülményeinek feltételei is tükrözik a később egyértelműen kibontakozó és megmutatkozó athéni hegemóniát.

Az athéniak azonnal nekiláttak a mélosziak győzködésének. Beszédükben többfajta szónoki módszert felhasználtak, hogy maguk mellé állítsák a sziget lakóit. Látva, hogy a hízelgő hangsúly nem fog célra vezetni, azonnal fenyegető stílusra váltottak. Felvázolták a mélosziak számára, hogy az erőviszonyok vonatkozásában nincs értelme méltányosságot és igazságosságot elvárni: Mélosz vagy elfogadja az Athén által diktált feltételeket, vagy visszautasítja azokat, de a tárgyalások lényegi része csakis az athéniak érdekétől függ. Mélosz hiába próbálja bizonyítani, hogy hajlandó partnerként viselkedni egy esetleges kompromisszum reményében, de be kell látniuk, hogy az athéniak a behódolás vagy a háború lehetőségein kívül más választást nem hagytak a számukra. Athén egyébként sem tehetné meg, hogy tárgyalási és beleszólási lehetőséget biztosítson egy elvileg semleges, de mégis spártai érdekszférába tartozó szigetnek. Ezzel ugyanis saját szövetségi rendszerén belüli belső ellenzéknek is jogalapot, és ezzel együtt támadási felületet is adna. Ezért Athén kénytelen betölteni a cinikus nagyhatalom szerepét. Azzal, hogy a mélosziaknak csupán két lehetőséget hagynak, tulajdonképpen a saját politikai-hatalmi mozgásterük szűkülését bizonyítják.  
A dialógus további menetét ezután a konkrét fenyegetések követik. Az athéniak Mélosz számára a végső pusztulás vízióját festik le abban az esetben, ha nem hajlandók elfogadni az feltételeket és egyezségre jutni. Itt már a konkrét hadicselekmények leírása is következik, amik abban az esetben történnek meg, ha Mélosz ellenállásba kezd. Többek között például a tengeri ütközetek jövőképe. Athén, mint erős tengeri hatalom, kiemelten hangsúlyozta a tengeri fölényét. Mélosz ezzel szemben csak az elszánt és kitartó, olyakor-olykor magányos ellenállás példájával tudott „védekezni”. A mélosziakat azonban nem rettentette meg az athéni zsarolás, és évszázados függetlenségükre hivatkozva elutasították a nagyhatalom diktátumát. Ezután továbbra is Thuküdidész történetéből merítve tudjuk, hogy Athén beváltotta fenyegetését, és valóban megostromolta a szigetet. A mélosziak, ígéretükhöz híven az ellenállást választották, és bár végül elbuktak, hősiesen helyt álltak a harcokban, melynek során saját földjüket védték egy idegen hatalommal szemben.

Az előző fejezet zárógondolata ennek a fejezetnek a bevezetése is lehetne. A méloszi dialógus nem csupán egy történeti forrás a sok közül, hanem napjaink politikatudományának egy fontos, és sokat feszegetett tárgyköre. A hagyományos értelmezések szerint a méloszi dialógus tökéletes példája az egymással ellentétben álló, elnyomó és elnyomott hatalom viszonyának.  Sok politikatudománnyal foglalkozó kutató szerint a legelső megnyilvánulása volt a hideg, számító imperializmusnak. Ugyanis itt, a korábbi, főleg keleti despotikus birodalmakkal ellentétben sem vallási, sem egyéb ideológia nem játszott szerepet, csak is a hatalom és befolyás növelése. Ez volt az az ok, ami Athént arra késztette, hogy az arrogáns nagyhatalom szerepében tűnjön fel. Mint már korábban említettem, más választásuk nem is lett volna, mert saját érdekeiket csak így tudták hatásosan érvényre juttatni. A hagyományos értelmezés Athént tartja az elnyomó hatalomnak, amely minden eszköz segítségével a kisebb és egyértelműen gyengébbre kívánja erőszakolni befolyását. Ennek a megközelítésnek természetesen alapja lehet a dialógus viszonylagos negatív Athén-képe, illetve a marxista történetírás osztályharcos szemléletének a rögzülése a köztudatban. Vannak ugyanakkor ellentétes vélemények is, amelyek teljesen másban látják az athéni imperializmus okait.

A. B. Bosworth neves, főleg Nagy Sándorral és az ókori Görögországgal foglalkozó kutató cikkében[3] a méloszi dialógus humanitárius oldalát vizsgálja. Ez a merőben formabontó hozzáállás azt feltételezi, hogy az athéni terjeszkedés célja nem az öncélú hatalomvágy, mint ahogy Thuküdidész sugallja, hanem sokkal inkább a kis szigetek lakóinak demokratizálása és a gazdasági fellendülés biztosítása. Érdekes párhuzamba állítható ez a megközelítés napjaink demokráciát hirdető imperializmusaival. Bosworth szerint az athéniak azért küldtek követeket az azonnali támadás ellen, hogy megkíméljék az ártatlan mélosziakat a vérengzéstől. Véleményem szerint ez az álláspont nem tartható teljes bizonyossággal. Ha ennél a pontnál ragadjuk meg a kérdést, érdemesebb inkább azon elgondolkodni, hogy Athén számára miért lett volna előnyösebb tárgyalás útján megszerezni a sziget feletti fennhatóságot. Egyrészt a tizenöt éve tartó háború kimerítette az amúgy is több fronton harcoló Athént, másrészt a déloszi szövetség egyben tartása is egyre kevésbé tűnt békésen megoldhatónak. Mindezek mellett az az egyszerű ok is felmerül, hogy Athén nem kívánt próbálkozás nélkül nekiállni egy várhatóan nagy veszteségekkel járó ostromnak. Bosworth másik felvetése az a tézis, hogy Athén meg kívánta szabadítani a mélosziakat a Spártához hű irányító elittől. A dialógus bevezetésében találhatunk finom utalást arra, hogy a méloszi nép nem feltétlenül osztotta a vezető tanács véleményét, és talán hajlandó lett volna meghajolni Athén akarata előtt. Hogy ez vajon csak az athéniak túlzó és önmagukat erősítő megjegyzése volt-e, vagy egy esetleges méloszi belpolitikai feszültség, nem egyértelmű. Minden esetre fenntartja annak a lehetőségét, hogy teljesen más megközelítésből is vizsgálat alá vegyék a dialógust.  

Összegezve a leírtakat megállapítható, hogy a dialógus nem csupán egy több mint két évezreddel ezelőtti konfliktus megörökítése, hanem egy mai napig aktuális kérdéseket feszegető politikatudományi tétel is. Nehéz „igazságot” tenni a vélemények és érdekek között, hiszen mindkét érvrendszer alátámasztható a nézőpontok megváltoztatásával. Az azonban bizonyosan kijelenthető, hogy számos vizsgálódás tárgyát fogja még képezni a jövőben ez a történelmi forrás, és talán teljesen újfajta szempontokkal is gazdagodhat a kutatás a jövő során.

Szekeres Gábor

2012. május 

___________________________________________
[1] Thuküdidész: A méloszi dialógus. Ford. Muraközy Gyula
[2] Dialógus. 85. caput

[3] The Humanitarian Aspect of the Melian Dialogue. The Journal of Hellenic Studies, Vol. 113 (1993), pp. 30-44

Felhasznált irodalom: 

  • Thuküdidész: A méloszi dialógus. In: Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford. Muraközy Gyula. Osiris, 1999.
  • A.B. Bosworth: The Humanitarian Aspect of the Melian Dialogue. In: The Journal of Hellenic Studies, Vol. 113 (1993), pp. 30-44
  • Michael G. Seaman: The Athenian Expedition to Melos in 416 B.C. In: Historia:
  • Zeitschrift für Alte Geschichte, Bd. 46, H. 4 (4th Qtr., 1997), pp. 385-418
  •  Castiglione László: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó 1978.
  • Kagan, Donald. (2003). The Peloponnesian War. New York: Viking Press.
  • Podoksik, Efraim. "Justice, Power, and Athenian Imperialism: An Ideological Moment in Thucydides’ History", History of Political Thought (journal). 26(1): 21-42, 2005.

Szólj hozzá!


süti beállítások módosítása