Hobbitörténész

A peloponnészoszi háború története az ókori görög világ talán egyik legnagyobb belső konfliktusának története. Az eseménytörténet rendkívül feldolgozott, és valamilyen szinten a köztudatban is él, ha nem is teljes egészében. A háború története nagyon szerteágazó. Jelen dolgozatban az athéni nagyhatalom (és szövetségi rendszerének, a déloszi szövetségnek) imperializmusát kívánom megvizsgálni a méloszi dialógus tükrében.

A peloponnészoszi háború történetével foglalkozó kutató számára a legelső forrás, amivel szembe találkozik a vizsgálódás során, az Thuküdidész Peloponnészoszi háború című műve. Thuküdidész életéről a legtöbb forrás, ami rendelkezésünkre áll, a már fentebb említett saját műve. Athéni állampolgárként maga is részese volt a háború kirobbanásának: Kr. e 422-ben Spárta elfoglalta Amphipolisz városát, melynek a sztratégosza ekkor Thuküdidész volt. A vereség miatt azonban száműzték őt, ekkor fogott neki a háború történetének megörökítéséhez. Művének első fejezeteiből tudjuk, hogy a háború eseményeit nem utólagosan vetette papírra, hanem már a konfliktus kirobbanásától kezdődően, szinte napi rendszerességgel követte az eseményeket, hogy majd a későbbiekben megírhassa az utókor számára. Maga a mű összesen 8 könyvből áll, de ezt a beosztást nem maga Thuküdidész, hanem az utókor hagyományozta rá. A dolgozat témáját adó méloszi dialógus az
V. könyv 85-116. alatt található.[1]

 A tizenöt éve tartó peloponnészoszi háború szembefordította egymással a görög poliszokat. Az Athén vezette déloszi szövetség állt szemben a Spárta irányításával működő peloponnészoszi szövetséggel. Mindkét tömörülés jelentős katonai és politikai erővel bírt, bár ennek az erőnek a jellege jelentősen eltért egymástól. A szövetségek azonban próbálták kiterjeszteni hatalmukat. Ennek a folyamatnak egyik momentuma a méloszi követjárás is. Az athéniak Kr. e. 416-ban körbevették hajóikkal a spártai érdekszférába tartozó, de ekkor még semleges Mélosz szigetét, és követekkel a sziget tanácsa elé járultak. A dialógus elején felmerül az a kérdés, hogy az athéniak miért nem a sziget teljes lakossága előtt beszélnek. Athéni szempont szerint azért csak a tanáccsal történik a tárgyalás, mert a méloszi polgárok azonnal felismernék az athéni érvek „jogosságát és igazságát”, és ezt a spártaiakhoz hű vezetőréteg nem akarja felismerni és elfogadni:

„Miután nem szólhatunk az egész néphez, nyilván azért,
hogy a tömeget egyetlen összefüggő beszédben előadott s
az első hallásra is meggyőzőnek és megcáfolhatatlannak
ható érveinkkel meg ne zavarjuk…”[2]

A követek tehát végül a méloszi tanács előtt jelentek meg, és azonnal nekiláttak politikai akaratuk felvázolásának. A tárgyalás körülményeinek feltételei is tükrözik a később egyértelműen kibontakozó és megmutatkozó athéni hegemóniát.

Az athéniak azonnal nekiláttak a mélosziak győzködésének. Beszédükben többfajta szónoki módszert felhasználtak, hogy maguk mellé állítsák a sziget lakóit. Látva, hogy a hízelgő hangsúly nem fog célra vezetni, azonnal fenyegető stílusra váltottak. Felvázolták a mélosziak számára, hogy az erőviszonyok vonatkozásában nincs értelme méltányosságot és igazságosságot elvárni: Mélosz vagy elfogadja az Athén által diktált feltételeket, vagy visszautasítja azokat, de a tárgyalások lényegi része csakis az athéniak érdekétől függ. Mélosz hiába próbálja bizonyítani, hogy hajlandó partnerként viselkedni egy esetleges kompromisszum reményében, de be kell látniuk, hogy az athéniak a behódolás vagy a háború lehetőségein kívül más választást nem hagytak a számukra. Athén egyébként sem tehetné meg, hogy tárgyalási és beleszólási lehetőséget biztosítson egy elvileg semleges, de mégis spártai érdekszférába tartozó szigetnek. Ezzel ugyanis saját szövetségi rendszerén belüli belső ellenzéknek is jogalapot, és ezzel együtt támadási felületet is adna. Ezért Athén kénytelen betölteni a cinikus nagyhatalom szerepét. Azzal, hogy a mélosziaknak csupán két lehetőséget hagynak, tulajdonképpen a saját politikai-hatalmi mozgásterük szűkülését bizonyítják.  
A dialógus további menetét ezután a konkrét fenyegetések követik. Az athéniak Mélosz számára a végső pusztulás vízióját festik le abban az esetben, ha nem hajlandók elfogadni az feltételeket és egyezségre jutni. Itt már a konkrét hadicselekmények leírása is következik, amik abban az esetben történnek meg, ha Mélosz ellenállásba kezd. Többek között például a tengeri ütközetek jövőképe. Athén, mint erős tengeri hatalom, kiemelten hangsúlyozta a tengeri fölényét. Mélosz ezzel szemben csak az elszánt és kitartó, olyakor-olykor magányos ellenállás példájával tudott „védekezni”. A mélosziakat azonban nem rettentette meg az athéni zsarolás, és évszázados függetlenségükre hivatkozva elutasították a nagyhatalom diktátumát. Ezután továbbra is Thuküdidész történetéből merítve tudjuk, hogy Athén beváltotta fenyegetését, és valóban megostromolta a szigetet. A mélosziak, ígéretükhöz híven az ellenállást választották, és bár végül elbuktak, hősiesen helyt álltak a harcokban, melynek során saját földjüket védték egy idegen hatalommal szemben.

Az előző fejezet zárógondolata ennek a fejezetnek a bevezetése is lehetne. A méloszi dialógus nem csupán egy történeti forrás a sok közül, hanem napjaink politikatudományának egy fontos, és sokat feszegetett tárgyköre. A hagyományos értelmezések szerint a méloszi dialógus tökéletes példája az egymással ellentétben álló, elnyomó és elnyomott hatalom viszonyának.  Sok politikatudománnyal foglalkozó kutató szerint a legelső megnyilvánulása volt a hideg, számító imperializmusnak. Ugyanis itt, a korábbi, főleg keleti despotikus birodalmakkal ellentétben sem vallási, sem egyéb ideológia nem játszott szerepet, csak is a hatalom és befolyás növelése. Ez volt az az ok, ami Athént arra késztette, hogy az arrogáns nagyhatalom szerepében tűnjön fel. Mint már korábban említettem, más választásuk nem is lett volna, mert saját érdekeiket csak így tudták hatásosan érvényre juttatni. A hagyományos értelmezés Athént tartja az elnyomó hatalomnak, amely minden eszköz segítségével a kisebb és egyértelműen gyengébbre kívánja erőszakolni befolyását. Ennek a megközelítésnek természetesen alapja lehet a dialógus viszonylagos negatív Athén-képe, illetve a marxista történetírás osztályharcos szemléletének a rögzülése a köztudatban. Vannak ugyanakkor ellentétes vélemények is, amelyek teljesen másban látják az athéni imperializmus okait.

A. B. Bosworth neves, főleg Nagy Sándorral és az ókori Görögországgal foglalkozó kutató cikkében[3] a méloszi dialógus humanitárius oldalát vizsgálja. Ez a merőben formabontó hozzáállás azt feltételezi, hogy az athéni terjeszkedés célja nem az öncélú hatalomvágy, mint ahogy Thuküdidész sugallja, hanem sokkal inkább a kis szigetek lakóinak demokratizálása és a gazdasági fellendülés biztosítása. Érdekes párhuzamba állítható ez a megközelítés napjaink demokráciát hirdető imperializmusaival. Bosworth szerint az athéniak azért küldtek követeket az azonnali támadás ellen, hogy megkíméljék az ártatlan mélosziakat a vérengzéstől. Véleményem szerint ez az álláspont nem tartható teljes bizonyossággal. Ha ennél a pontnál ragadjuk meg a kérdést, érdemesebb inkább azon elgondolkodni, hogy Athén számára miért lett volna előnyösebb tárgyalás útján megszerezni a sziget feletti fennhatóságot. Egyrészt a tizenöt éve tartó háború kimerítette az amúgy is több fronton harcoló Athént, másrészt a déloszi szövetség egyben tartása is egyre kevésbé tűnt békésen megoldhatónak. Mindezek mellett az az egyszerű ok is felmerül, hogy Athén nem kívánt próbálkozás nélkül nekiállni egy várhatóan nagy veszteségekkel járó ostromnak. Bosworth másik felvetése az a tézis, hogy Athén meg kívánta szabadítani a mélosziakat a Spártához hű irányító elittől. A dialógus bevezetésében találhatunk finom utalást arra, hogy a méloszi nép nem feltétlenül osztotta a vezető tanács véleményét, és talán hajlandó lett volna meghajolni Athén akarata előtt. Hogy ez vajon csak az athéniak túlzó és önmagukat erősítő megjegyzése volt-e, vagy egy esetleges méloszi belpolitikai feszültség, nem egyértelmű. Minden esetre fenntartja annak a lehetőségét, hogy teljesen más megközelítésből is vizsgálat alá vegyék a dialógust.  

Összegezve a leírtakat megállapítható, hogy a dialógus nem csupán egy több mint két évezreddel ezelőtti konfliktus megörökítése, hanem egy mai napig aktuális kérdéseket feszegető politikatudományi tétel is. Nehéz „igazságot” tenni a vélemények és érdekek között, hiszen mindkét érvrendszer alátámasztható a nézőpontok megváltoztatásával. Az azonban bizonyosan kijelenthető, hogy számos vizsgálódás tárgyát fogja még képezni a jövőben ez a történelmi forrás, és talán teljesen újfajta szempontokkal is gazdagodhat a kutatás a jövő során.

Szekeres Gábor

2012. május