Hobbitörténész

A korszakban az államhatalom által létrehozott török ellen harcoló zsoldos seregek mellett jelen volt egy teljesen irreguláris, javarészt népi elemekből álló, nem a zsoldért harcoló alakulat.  Ezek a népelemek nem csak Magyarországon, hanem Kelet-Európa egész területén küzdöttek a külső ellenségek és a belső feudális elnyomás ellen egyaránt. Lengyelországban és Oroszországban a nevük kozákság, míg Magyarországon hajdúság volt. A török által már meghódított területeken is léteztek hasonló csapatok. Bulgáriában és a szerbeknél ugyancsak hajduk, Moldvában és Havasalföldön hajduc, görög földön pedig kleft. [1]
A különböző területeken a szabadcsapatok fejlődése és megítélése sok eltérést és sok hasonlóságot is mutat. Először is sok kútfő nevezi a hajdúkat közönséges martalócoknak vagy bűnözőknek, miközben a népköltészet és a szépirodalom hősökké magasztalja őket. 
Másodszor mind a mai napi nem tisztázott a hajdú szó eredete. Egyes nyelvészek szerint a magyarból került át a szláv nyelvbe és a magyar hajtó szóból ered. Popovic szerb kutató szerint pedig török eredetű szó, amely népfelkelőt jelent. [2] Ebből általánosan egyedül csak az elfogadott, hogy a hajduk név olyan társadalmi réteget jelöl, akik kivonták magukat mind az állami mind a földesúri fennhatóság alól.

A Balkánon a hajduk kialakulása kizárólag a török hódítással hozható összefüggésbe. A helyi népesség egyfajta önvédelmi harca volt. Az erdők, hegyek között éltek. Innen fosztották ki és ütöttek rajta a törökökön. Érdekesség, hogy nagy számmal voltak közöttük nők is. A hajduk a rája népesség támogatását élvezték, télre rendszerint náluk kaptak szállást is.

A kozákok és a magyar hajdúk között sokkal több a hasonlóság, mint a már meghódított területen élő hajdukkal.  A kozákok és a magyar hajdúk meghatározott területen éltek (gondoljunk csak a magyarországi hajdúk kiváltságolt városaira). Nem csak a törökkel, de a saját uralkodó osztállyal is szemben álltak. A kozákok nemzetiséget tekintve oroszokból, lengyelekből, belaruszokból, ukránokból állt.  Saját önkormányzatuk volt, állami funkciót is betölthettek (a Dnyeper vidéki kozákok például önálló közigazgatási egységet alkottak. Vezetőik a szabadon választott vének tanácsa és az atamán voltak. A teljes jogú kozákok részt vehettek a körnek nevezett gyűlésen, ahol elöljáróikat választották, megbeszélték a hadügyeket, stb.). A lengyel, ukrán, belarusz parasztok az addig lakatlan sztyeppei vidékre menekültek, míg az oroszok a Don és a Terek folyó vidékére, amely ugyancsak lakatlan volt. Sem az orosz cári hatalom, sem a lengyel királyi hatalom nem tudta felszámolni őket, így megpróbálták a maguk szolgálatába állítani a kozákokat.

A magyarországi hajdúk kialakulását nem tudjuk évszámhoz kötni. A belső feudális rendszer hibáival függött össze, illetve hatással volt rá a Török és a Habsburg birodalom is. Kezdetben ők is a peremvidéken, a magyar-török határvonalon verbuválódtak össze.  Első megjelenésük körülbelül a Dózsa György féle parasztfelkelés előttre tehető pár évtizeddel.  Első írásos említésük pont 1514-ben volt. A kialakulásuk a virágzó marhatenyésztésnek is köszönhető. Az első hajdúk a marhapásztorok fiai voltak. Mint már említettem éles vita alakult ki a magyar hajdúk és a többi nép hasonló státuszú irreguláris haderejének nevének eredete körül. Egyes kutatók a marhatenyésztéssel hozzák összefüggésbe ezt is. Mások szerint pedig a hajdó név a török hajde (rajta) szóból ered. [3]
Kezdetben minden parasztot, aki a földesurától megszökött, hajdúnak neveztek. A hajdúság egyébként nem csak a paraszti, hanem a társadalom minden rétegéből tevődött össze, de a zömét természetesen így is a török által elűzött jobbágyság adta. A hasonlóan elűzött nemesség inkább a szervitori rendbe került, amely egy másik irreguláris haderőforma a korabeli Magyarországon.
A 16-17. század fordulójától a hajdúság gyarapodása már nem csak a török által elfoglalt országrészeknek köszönhető. Az állandó háborúskodásoknak köszönhetően fellazultak a feudális kötelékek, amik jobbágymigrációhoz vezettek. A nemesek és a városlakók pedig a szabad préda reményében csatlakoztak a hajdúkhoz. Forrásokból azt is tudjuk, hogy székelyek is erősítették a hajdúk sorait. A török megszállás elől menekülő kunok és jászok is csatlakoztak hozzájuk. Fizetetlenség miatt még végváriak is beálltak alkalmanként hajdúnak. Ebből leszűrhetjük, hogy a hajdúk soraiban valóban minden rend képviseltette magát. A magyar nemzetiségen kívül a magyar hajdúk között találhatóak voltak rácok, horvátok, románok, ruténok, sőt a névanyagból kiderül, hogy egy-egy török vagy tatár is.
A magyar hajdúság csoportjai: a 16. században 3, a 17. században 5, a 18. század elejétől egyetlen rétegről tudunk.
A 16. században a legtöbben a szabad hajdúkhoz tartoztak.  A szabad kozáksággal mutatják a legtöbb rokonságot.  Nem szervezték őket állandó hadseregbe.  Senkitől sem függtek, lételemük a harc volt.  Az országban össze-vissza csatangoltak, miközben néha saját népüket is sarcolták. Dúltak jobbágyfalvakat, nemesi uradalmakat, városi polgárlakásokat is.
A királyi állandó hadseregéhez tartoztak, és a végvárakban harcoltak a királyi hajdúk. A regisztrált kozákságnak felelnek meg a leginkább.  Zsoldjuk nagyon csekély volt, kb. havi 2 forint. Békebontó portyázásaik miatt a zsitvatoroki béke után a bécsi kormányzat megtiltotta, hogy hadi vállalkozáson vegyenek részt.  Ennek köszönhetően egy részük gazdálkodni kezd. A szabad hajdúkkal ellentétben nagyrészt hűek voltak a bécsi kormányzathoz.
A harmadik csoport a magánföldesúri hajdúk csoportja. Ők földesúri magánhadseregekbe szegődtek. Ez a réteg tér el legjobban a kozákságtól. Hasonló réteggel nem találkozhatunk ott.
Most térjünk át dolgozatom fő témájára, a hajdúk szerepére a Bocskai szabadságharc idején.  A háborús feszültség tán akkor kezdődött, amikor Giovanni Jacomo Barbiano conte di Belgiojoso császári tábornok és felső-magyarországi főkapitány megtámadta Bocskait az 1604. év októberében. A kommunizmus alatt igyekeztek úgy beállítani a hajdúkat - a Bocskai szabadságharc esetében is -, mint a „Habsburg elnyomás” ellen elsőként fegyvert fogó csoportot. A történelmi igazság természetesen ennél jóval árnyaltabb, hiszen ők nem az állítólagos „elnyomás” ellen szálltak harcba, hanem egyszerűen ekkor még minimális vagyonuk, apró viskójuk épségét féltették, nehogy ezt is elveszítsék a történelem sodrában. Természetesen ezzel nem akarom azt mondani, hogy a hajdúkban ne lett volna nemzeti érzés és hazaszeretet, mikor fegyvert fogtak. Már Bocskai is úgy határozta meg a hajdúk tettének okát, hogy nem akartak „magok nemzetinek hóhéri” lenni.
Természetesen volt még egy-talán a hajdúk számára a legfontosabb- motiváció: Bocskai földet és letelepedést ígért nekik, sőt, a feudális világtól mentes privilégiumokat. Ez volt a legfőbb mozgatója a hajdúk seregeinek. A császári haderő elleni harc mellett nem suhanhatunk el afelett a tény felett sem, hogy számos hajdú a csatát összekapcsolta rablással és fosztogatással. Ez a fosztogatás, mint azt még említem a dolgozatban, nem csak az ellenség, hanem a saját nemzetének tagjai ellen is irányulhattak.  1605 tavaszán, a Szerencsen összegyűlt hajdúk érdemeit viszont még a nemesek is kénytelenek voltak elismerni. („ Azmely mi kegyelmes urunkhoz ő felségéhez mindhogy kegyelmetek még ez mi mostani végzésönknek előtte engedelmesen hívsége alá adta magát és hazátoknak szabadulásáért fegyvert vontatok vitézül ő fölsége és mindnyájunk mellett, az német ellenség ellen azt mi mind egész országul kedves néven vettök ti kegyelmetektől, fejenként gondot viselvén arra, hogy kegyelmetekhez háládatlanoknak ne találtassunk. [4]
Még egy éve sem tartott a szabadságharc, már 1604. október 3.-án 300 fegyvert fogott hajdú visszaverte Kereki vára alól Concin váradi alkapitány zsoldosait. Október 14.-én éjszaka pedig 3000 hajdú esküdött fel Bocskaira. Ugyanezen az éjszakán maga Bocskai vezetésével legyőzték Petz kapitány ezredét Álmosd és Diószeg között. Petz kapitány serege volt a magyarországi Habsburg haderő egyik alappillére. A győzelemnek köszönhetően az egész tiszántúli rész és a Partium is Bocskai ellenőrzése alá került.
Az álmosdi győzelem után a hajdúk még egy vereséget mértek Rakamaznál a császári utóvédre, majd pár nappal később már Kassára vonult be a hajdú sereg Lippai Balázs és Németi Balázs vezetésével. Az egyre bővülő hajdúsereg Kassáról portyázva 30000 négyzetkilométernyi területen szüntették meg a Habsburg uralmat.
1604 novemberében Basta György császári tábornagy 15000 fős serege17.-én Osgyánnál, majd november végén Edelénynél és Besenyőnél mértek vereséget a hajdúkra. A vereségek ellenére Kassát sikerült megvédeni a császári haderővel szemben.  A Habsburg erők visszatértek Eperjesre a téli szállásukra, ahol a hajdúk fosztogatással és rajtaütéssel demoralizálták az ellenfelet. [5]
1604 decemberében Bocskai alvezére Rhédey Ferenc 2000 hajdúlovas élén megindította az ún. téli hadjáratot melynek sikereként Bocskai kezére került a felső-magyarországi végvárvonal.  Basta- félve a megszűnő összeköttetéstől- visszavonult Eperjesről Bécs közvetlen védelmére.  A hajdúk valóban bátor haditetteiről még a császári oldal egyes hangadói- így például Forgách Zsigmond is-  elismerően szólt ( „soha még ilyen ellenségre nem talált Basta uram”).
A sikeres téli hadjáratot követően a nyugati területekért vívott tavaszi és nyári hadjáratban is ott találjuk a hajdúkat. Rhédey Ferenc ekkor 10000 hajdúnak volt a parancsnoka. Sennyey Miklós északi hadoszlopában, illetve Homonnai Bálint fővezér seregében is találunk szép számmal hajdúkat. Északon harcoltak Besztercebánya, Selmecbánya, Zólyom ostrománál, és sikeresen üldözték Basta visszavonuló seregét is. Tavasszal elfoglalták Trencsént, ezt a rendkívül jelentős várat is.
Nyitra ostrománál egy feljegyzés szerint „fortélyos találmányú” ostromtornyokat készítettek, melyeket közel toltak a bástyához, hogy onnan vívjanak a védőkkel. Itt is győzelmet arattak. Részt vettek még Érsekújvár ostrománál is, mely ugyan kapituláció révén, de Bocskai kezére került.  A felső-magyarországi harcokat követően portyákat indítottak Szliziába és Morvaországba, lekötve ezzel a Habsburg erőket. [6]
1605 májusában Némethy Gergely 2000 lovas hajdúja még a Dunántúlt is elfoglalta, amit aztán a császári csapatok télre visszafoglalták a területet, azonban a vállalkozás erre az időre még a Basta vezetése alatt álló Habsburg főerőket is lekötötte.
Az erdélyi hadszíntéren kevesebb hajdú harcot, mert Bocskai ezt inkább a fejedelemségi haderőre bízta, de 1000 hajdú Gyulaffi László parancsnoksága alatt így is küzdött Erdélyért.
A harcoló hajdúk létszáma 1605 végére elérte a 30000 ezer főt. Értéküket az a tény is emelte, hogy harcedzett alakulatokról beszélhetünk. Többségük már megjárta a tizenöt éves háborút és ismerte mind a császári haderők, mind a török harcmodorát is. Szemben a császári haderő nehézfegyverzetű gyalogosaival, a hajdúk többsége könnyűlovas volt, melyet kiválóan tudtak alkalmazni a gyors győzelemre törekvő Bocskaiék. A villámütközeteknek a lényege az volt, hogy még az előtt kellett győzelmet aratni, mielőtt a császáriak utánpótlást tudtak volna biztosítani maguknak.  A hajdúk a 16. század elején még főként gyalogosak voltak, bizonyítva az előbb leírt állítást. Az „átalakulásnak” oka volt még a rendszeres török elleni harc. Harcmodorukat itt is a gyors rajtaütések jellemezték, amit gyors mozgású lovakkal sokkal könnyebb volt végezni.
Bevett taktikájuk volt az ún. „hajdúles”. A lesre indulás minden esetben éjszaka történt, nappal az erdőben vagy a nádasokban rejtőztek, s csak a következő éjszaka álltak hadrendbe. A tervezett akció előtt elrejtőztek az utak mentén. A közelben haladó ellenséget aztán 10-20 lovas a hajdúk rejtekhelye felé csalta. Az ellenség- felbátorodva a kis létszámon- üldözni kezdte őket, mígnem a hajdúk fő erői körbevették őket. A körgyűrűből már csak nagy veszteségek árán tudta kiverekedni magát az ellenfél. A hajdúk ezt a taktikát alkalmazták az álmosdi győzelem alkalmával is. A taktika természetesen csak számbeli fölény esetén működött sikeresen.[7]
A sok győzelem mellett muszáj megemlítenem, hogy a hajdú seregek egyáltalán nem voltak fegyelmezettek, még a korabeli viszonyok tükrében sem. Gyakran közönséges rablóként és fosztogatóként viselkedtek.  Ennek oka a fizetetlenség és az élelemhiány volt, bár véleményem szerint ebből nem kéne, hogy egyenesen rabolniuk és fosztogatniuk kellett volna.  A gyakori parancsmegtagadás és a kilengések miatt Bocskai és alkapitányai igyekeztek rendet teremteni, de a pénzhiányt ők sem tudták megszüntetni.  A feszültséget tovább mélyítette a nemesek és a hajdúk között kialakult mérges viszony is. Ennek oka a hajdúk viselkedése volt, a náluknál műveltebb és módosabb nemességgel szemben. Olykor- olykor megfeledkeztek róla, hogy miért is küzdenek, és céljaik átmentek egyszerű gyűlöletbe a felsőbb osztályok iránt. Bocskai is az uralkodó osztályhoz tartozott, azonban a magyar érdekeket szem előtt tartva számított a hajdúk segítségére, mintegy támaszt keresve bennük. Ennek eredményeképpen a sikeres harcokat követően Bocskai 1605-ben kelt kiváltságleveléből tudjuk, hogy ekkor 9254 hajdú nyert privilégiumot. Az így „megnemesített” hajdúk Bocskai legfőbb támaszát nyújtották. Bocskai kiváltságolásainak köszönhetően 7, később pedig még 20 hajdúváros keletkezett. Innen ered a 4. réteg, a kiváltságolt hajdú réteg.  Bocskai kiváltságolását az tette érdekessé, hogy a szabad földet mindkét ágon örökölhetővé tette. Szabadságuk fejében a kiváltságolt hajdúk két hónapot voltak kötelesek ingyen katonáskodni.
 Bocskai halálát követően, melyet mérgezés okozott,[8] sokan próbálkoztak a hajdúk privilégiumainak visszavételével, a 17. század végéig sikertelenül.

Ábrahám Barnabás

______________________________________________

[1] Rácz István: A hajdúk a XVII. században.  Debrecen, K.n., 1969. 10. oldal

[2] Rácz István, 1969. 12. oldal

[3] Rácz István, 1969. 23. oldal

[4]  A hajdúk a magyar történelemben. Szerkesztette: Módy György. Debreceni Déry Múzeum. Debrecen, 1969. A Bocskai szabadságharcra vonatkozó részt Nagy László írta. 14.oldal.

[5] Szerkesztette: Módy György, 1969. 15.oldal.

[6] Szerkesztette: Módy György, 1969. 16.oldal.

[7] Szerkesztette: Módy György, 1969. 16.oldal.

[8]  Dr. Vitéz Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története. Gede testvérek kiadó, Budapest, 2000. 60.oldal.

Felhasznált irodalom:

• Rácz István: A hajdúk a XVII. században.  KLTE, Debrecen, 1969.
• A hajdúk a magyar történelemben. Szerkesztette: Módy György. Debreceni Déry Múzeum. Debrecen, 1969. A Bocskai szabadságharcra vonatkozó részt Nagy László írta.
• Dr. Vitéz Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története. Gede testvérek kiadó, Budapest, 2000.