Hobbitörténész

Nagy Károly az európai történelem egy olyan személye, akinek élete és munkássága a mai napig érezteti hatását Európa szerte. Az uralkodása alatt épült építmények – ha nem is eredeti formájukban ugyan – még ma is lenyűgöző látványt nyújtanak.  Sokak szerint őt tekinthetjük az európai egység megálmodójának.[1] Ennek a gondolatnak a legfőbb oka abban a tényben keresendő, hogy Nagy Károly birodalma hatalmas földrajzi területeket ölelt fel, és ezeken a szinte mérhetetlen nagyságú területeken számos nép és népcsoport élt. Károly birodalma tehát nem tekinthető nemzeti jellegű államszerveződésnek, sokkal inkább egy kezdetleges „európai uniónak”, melyben több nép él szerves egységben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a korszak sajátosságaiból adódóan ez a jelző mégsem alkalmazható teljes bizonyossággal Károly birodalmára. A 8-9. században elképzelhetetlen lett volna egy demokratikusan működő, népek közötti szövetség, hiszen a birodalmi struktúra expanzív eredetéből kifolyólag inkább a hódítások domináltak a frank külpolitikában. A hódítások pedig feltételezik az alá-fölérendeltség viszonyának meglétét. Ugyanakkor valóban létrejött egy olyan, egységes birodalmi rendszer, amely egyedülállónak tekinthető a kora középkori Európában, amely azonban nem volt képes a birodalomszervező uralkodó halála után, személyes felügyelete nélkül egységes és életképes maradni.

Jelen szemináriumi dolgozat témája annak vizsgálata, hogy a frank területi hódítások milyen módon mentek végbe, milyen eszközök segítségével integrálódtak a birodalom törzsterületeibe, illetve, hogy e területek integrációja milyen szintű és mennyire járt tartós eredménnyel. A vizsgálódás során elsősorban Einhard Nagy Károly élete című, korabeli műve volt a segítségemre, de emellett a dolgozatban több, a korabeli Károly-életrajzot kritikusan, más-más megközelítéssel feldolgozó kötet is felhasználásra került. A dolgozat szerkezeti felépítése az események kronológiai rendjét követi. Mivel azonban az egyes hadjáratok időben nagyobb egységeket ölelnek fel, és e hadjáratok esetenként párhuzamosan is zajlottak, ezért az alapvetően kronológiai sorrendet felülírja az egyes, jól elkülöníthető népek és népcsoportok szerinti kategorizálás.

Nagy Károly elődeinek hódításai

A Frank Királyság megalakulása után rohamos területi terjeszkedésnek indult.
Már a korai Meroving uralkodók uralkodására jellemző az expanzív külpolitika, mint például I. Chlodvig uralkodására,(uralkodott: 482-511) akinek vezetése alatt a frank törzsek rövid idő alatt egyesültek és azonnal területszerző hódításokba kezdtek. Erről az időszakról Tours-i Szent Gergely művéből értesülhetünk.[2] Ugyanez a tendencia jellemző a majordomusok soraiból kiemelkedő Karoling-dinasztia tagjaira is. A Károly előtti uralkodók, különösen a Merovingok hódításai nem kapcsolódnak e dolgozat témájához, de fontos kiemelni, hogy a Frank Birodalom expanzív törekvései már jóval Károly hatalomra kerülése előtt megjelentek.

Nagy Károly hatalomra kerülésének körülményei

Mielőtt rátérnénk a Károly által végrehajtott hódításokra, fontosnak tartom, hogy szó essen Károly hatalomra kerülésének körülményeiről. Károly édesapja, Pipin uralkodása alatt már megkezdte azokat a hadjáratokat, amik megalapozták Károly későbbi törekvéseit: hadjáratot indított a szászok ellen, hódoltatta Tasilo hercegségét, harcolt az arabokkal Septimania térségében, és leszámolt a birodalmon belüli belső ellenségeivel. (pl. Waifar)[3]

Pipin még halála előtt, frank szokás szerint[4]országát felosztotta két fia, Károly és Karlmann között. A területek felosztása azonban különbözött a Meroving uralkodók által korábban követett gyakorlattól, ugyanis nem őrződött meg az egybefüggő hercegségi területek (Austrasia, Neustrasia, Aquitania, Burgundia, Provence, Septimania és Allemannia) integritása. Ehelyett Pipin előrelátóan úgy határozta meg az örökösökre hagyandó területeket, hogy a két fivér egymásra legyen utalva a kormányzásban. Pipin halála után 
(768. szeptember 24.) a birodalom felosztására sor is került, és mindkét örökös királlyá koronázása megtörtént. A Pipin által kigondolt egység azonban nem maradt tartós, ugyanis a testvérek között erős viszály lépett fel. Ennek okát az aquitaniai Hunald herceg felkelése szolgáltatta, akivel szemben Karlmann nem volt hajlandó fellépni. A testvérek közötti rossz viszonyt tovább fokozta Karlmann közeledése Desiderius longobárd királyhoz. A feszült, már-már polgárháborúval fenyegető helyzet végül Karlmann váratlan halálával oldódott fel. Karlmann halálával Károly a Frank Birodalom egyedüli urává vált, és nekiláthatott ambiciózus tervei megvalósításának.

A longobárdok elleni hadjáratok

Nagy Károly első hódító hadjáratát a longobárdok itáliai királysága ellen vezette. Ebben egyrészt a Desiderius király vezette longobárdok és a frank udvar közötti viszony megromlása játszott szerepet, (Desiderius korábban, még Nagy Károly és testvére illetve társuralkodója, Karlmann közötti ellentétek során mindig utóbbit támogatta), másrészt I. Hadrianus (Adorján) pápa segítségkérése is. A longobárd királyság ugyanis a még Pipin által 756-ban létrehozott Pápai Állam területének rovására kezdett intenzív terjeszkedésbe. A pápa az ekkor egyetlen jelentős európai nagyhatalomhoz, Károly Frank Birodalmához fordult segítségért. 773 nyarán a frank csapatok átkeltek az Alpokon, majd a sikertelen békeajánlat után elfoglalták Verona városát. Ezután újabb békejavaslatot tett Desideriusnak, de ez az alku sem köttetett meg, így a frank csapatok nekiláttak a longobárd központ, Pávia ostromának. Az ostrom egészen 774 nyaráig elhúzódott. Ez alatt Károly látogatást tett Rómában a Szentatyánál, akinek jelentős gesztusértékű ígéreteket tett. Pávia városa végül elesett, Desiderius hatalma, és ezzel a független longobárd államiság megszűnt. Károly felvette a „longobárdok királya” címet, és az Észak-Itáliai területeket a birodalmához csatolta, a beneventói longobárd hercegséget pedig szoros függőségi helyzetbe hozta, évi adófizetésre kötelezte, de a herceget meghagyta trónján. Jelentős lélekszámú frank betelepülő érkezett Longobárdiába, akik a létrehozott grófságok működését felügyelték. Két évvel később, miközben a frank figyelem főképp már a szászok ellen irányult, több lázadás is kitört Károly uralma ellen, de ezeket sikeresen leverték. [5]  Összességében kijelenthető, hogy a longobárd Itália északi része volt az a meghódított terület, amelyet a leginkább sikerült integrálni a Frank Birodalomba. A déli területek függőségét sikerült ugyan elérni, de egyrészt a Pápai Állam önállóságának biztosítása, másrészt a Bizánci Birodalom szomszédsága miatt tényleges integrációra nem került sor.

Hadjárat a Hispániai-félszigeten

A Hispániai-félsziget területére indított frank hadjárat apropóját a félszigetet uraló arab emírségek belső ellentéte jelentette. 777-ben a paderborni gyűlésen a cordóbai emír centralizációs politikájával elégedetlen arab főurak Károlyhoz fordultak segítségül. Kapva a kínálkozó lehetőségen, Nagy Károly azonnal sereget indított a Pireneusokon túlra. [6] A frank sereg rövidesen elfoglalta a baszkok által lakott Pamplona városát, majd tovább haladtak Zaragoza felé. Zaragoza ostrománál azonban súlyos vereséget szenvedtek az araboktól, és visszavonulásra kényszerültek. A visszavonulás során a frank csapatok áthaladtak a Pireneusok szűk szorosain. Roncesvalles közelében, a baszkok megtámadták az elvonuló sereg utóvédét, és súlyos vereséget mértek a seregtestre. Összességében a veszteség nem volt olyan jelentős, mint azt a későbbi történetírók leírták, viszont a frank sereg vezetőinek jelentős része, többek között a legendából is ismert Roland ekkor vesztette életét.[7] Ezután néhány határvillongást leszámítva békésnek mondható időszak következett, melyet az arabok betörése szakított félbe. 795-ben Károly hadjáratot szervezett a Kelet-Pireneusok térségének elfoglalására. A sikeres hadjárat után a meghódított térség élére frank gróf került. 801-ben, erről a területről kiindulva került sor Barcelona majdnem két éven át zajló, végül sikeres ostromára. [8] A sikeren felbuzdulva a frankok tovább folytatták a terjeszkedést, ami végül Navarre 806. évi bevételéhez, és az arab emír 810-es békekéréséhez vezetett. A béke megkötése után jött létre a Hispániai-félszigeten a hispániai őrgrófság, amely szorosan betagozódott a Frank Birodalom szervezetébe. [9]

A legkitartóbb ellenfél: Harc a szászok ellen

Einhard leírása szerint a szászok elleni hadjárat a „leghosszabb, legelkeseredettebb, legfáradtságosabb háborúja volt a frank népnek.”[10]Szerinte az egész konfliktus a szászok folyamatos portyázásai miatt robbant ki, és a frankok mintegy „megelőző önvédelmi csapásként” indítottak hadjáratot ellenük. Természetesen Einhard elfogultsága egyértelmű a kérdésben. A frankok 772-ben indítottak átfogó támadást a szász területek ellen. A gyorsan előretörő és jelentős területeket elfoglaló sereget keresztény hittérítők követték. A longobárd hadjáratokkal egy időben a szászok többször is fellázadtak a frank helyőrségek és katolikus térítők ellen, ezért Károly 774-ben, a longobárdokkal való leszámolás után kénytelen volt újabb támadást indítani. A szász vezető réteg a súlyos vereség után hűségesküt tett Károlynak, de Widukind vezetésével szívós ellenállás alakult ki. 782-ben, visszaverve a szász ellenállók támadását, Károly Lippespringbe hivatta a szász előkelőket, akiket hűségesküjük megerősítésére kényszeríttet, és létrehozta a frank őrgrófságokat, melyek élére hozzá hű szász származású előkelőket ültetett. Ez a lépés egyrészt segítette a szász területek közigazgatási integrálását a birodalomba, másrészt stabil hátteret biztosított a hittérítők munkájához. Az ellenállás azonban nem szűnt meg egészen 785-ig. Ekkor ugyanis Károly, belátva korábbi taktikájának kudarcát, békés úton próbált egyezkedni a maradék szász ellenállással. Widukinddal Károlyhoz hű szász követek közvetítésével sikerült megegyezésre jutni. A szász ellenállás feje magára vette a kereszt jelét, és Károly hűbéresévé vált. A szász ellenállás gerince megtörött, és csak az avarok elleni frank hadjárat ideje alatt villantak fel újra a lázongás szikrái, de ezek többsége mind hamvába holt próbálkozások voltak csupán. 802-ben kiadásra került a szász szokásjogokat frank mintára összegyűjtő Lex Saxonum, ami biztosította a jogi hátteret a frank érdekeknek. Utolsó szempontként fontos kiemelni, hogy az ellenállás megtörésének egyik, a frankok által korábban nem használt eszköze volt a kitelepítés. Hatalmas szász néptömegeket telepítettek át a Birodalom más-más pontjaiba, megbontva ezzel az ellenállási gócpontokat. [11] A keresztény hitre való térítés is gyors ütemben haladt, olyannyira, hogy a szászok közül is számos, később hírhedtté vált hittérítő került ki. Elmondható tehát, hogy bár a Frank Birodalom a szászokkal küzdött a legtovább, végül a módszerek megváltoztatásával, és új módszerek alkalmazásával sikerült a szász földek nagyfokú betagozódását elérni.

Kis népek a birodalom északi határain: Frízek, bretonok

A frízek a Frank Birodalomtól északra elterülő Frízföld lakói, akiknek keresztény hitre térítése már a 7. században megkezdődött, többnyire ír és angol hittérítők közreműködésével. Ennek a ténynek ellenére a frízek sokáig ellenálltak a frankok erejének. Támogatták a szászok frank-ellenes törekvéseit, amiért Károly 785-ben, a szászok elleni bosszúhadjárat keretében a frízeket is uralma alá vonta. Károly, korábbi hódításaihoz hasonlóan, őrgrófságokat hozott létre, melyek élére frankokat, és hozzá hű fríz nemeseket állított. A régió a Birodalom szerves részévé vált, a jogi status quot a –szászoknál hasonló módon összegyűjtött és kiadott– Lex Frisionum rögzítette.

A bretonok a Frank Birodalom „csücskében”, a Bretagne-félszigeten éltek. A Meroving uralkodók már próbálkoztak a terület meghódításával, de a sorozatos kudarcok után felhagytak a terület megszerzésére törő kísérletükkel. Károly786-ban újra napirendre emelte a „breton-kérdést”, és hadjáratot indított a félsziget lakói ellen. A térség bekebelezése azonban nem járt sikerrel, csupán három őrgrófság kialakítására került sor, míg a breton törzsterületek népessége csupán hűségesküvel és évi adóval tartozott a frank uralkodónak.

A „keleti végeken”: Frankok a félnomád avarokkal szemben

A szászok legyőzése után a Frank Birodalom közvetlen szomszédságba került több félnomád és nomád néppel. Ezek közül a legjelentősebb, egyúttal a birodalom határaira legnagyobb veszélyt jelentő nép az avar volt. Einhard a Pannónia területén élő avarokat a hunokkal azonosítja.[12] Károly, hogy biztosítsa birodalmának keleti peremét, az egész királyságból csapatokat rendelt a térségbe. 791. augusztusában nagyméretű sereg intézett támadást az Avar Kaganátus határon elhelyezkedő erődítményei ellen, de néhány erősség elfoglalása után a frank sereg visszavonult. További próbálkozások voltak ez után is, de
795-ig jelentősebb esemény nem történt, csupán kisebb-nagyobb határvillongásoknak tekinthetjük ezeket. 795-ben azonban váratlan fordulat következett be. A kagánválasztás kapcsán belső ellentét alakult ki az avar vezetőréteg körében, minek következményeként Károly frank seregét segítségnyújtási kérelemmel behívták Pannónia területére. A frank uralkodó kapva-kapott a lehetőségen, és hatalmas sereggel indult a térségbe. Sikerült az avar kagánt hűségeskü megtételére kényszeríteni, ugyanakkor a belső ellenállás kialakulását nem sikerült megakadályozni. A frankoknak azonban újból kedvezett a hadiszerencse, hiszen az avarok a szintén türk eredetű bolgárok dél-délkelet felől érkező támadásainak következtében két tűz közé kerültek, és kénytelenek voltak a frank uralkodó védelme alá helyezkedni.[13]
A frank befolyási övezet határa így elérte a Duna vonalát, a Pannóniai Őrgrófság azonban csak jogilag jött létre, mivel a frank közigazgatást nem sikerült kialakítani.

Nagy Károly közel fél évszázados uralkodásának javarészét háborúskodással töltötte. Eltökélt szándéka volt, hogy Birodalmának határait a lehető legtovább terjessze, és hogy az általa kialakított frank közigazgatási modell alkalmazásával integrálja a meghódított területeket. Mint láthattuk, a frank sereg ütőképességével és a jól bevált stratégiák alkalmazásával többnyire sikeresnek mondhatjuk Károly hódító hadjáratait. Bár néhány esetben, főleg a pogány szászok és avarok legyőzésekor új kihívásokkal került szembe, de a több évtizedes kitartó küzdelem meghozta gyümölcseit. Károly birodalma halála után ugyan nem sokkal felbomlott, de az az egységes birodalmi struktúra, amit uralkodása alatt létrehozott, kitörölhetetlen része marad az európai történelemnek.

Szekeres Gábor

___________________________________________

[1] Bóka Éva: Az európai egységgondolat politikai eszmetörténete. 5. oldal
Http://www.ivan-herman.net/Eva/Textbooks_Articles/Tananyag.pdf.